FőképVakond nem csupán egyszerűen megrajzolt, nem a nagy rajzfilmstúdiók formavilága szerinti alak, hanem olyan figura, akinek – a mostani rajzfilmhősökkel ellentétben – semmiféle különleges, misztikus vagy éppen természetfeletti tulajdonsága nincsen.
Barátaival éldegél az erdőben, és igyekszik jól érezni magát. Életében és persze kíváncsisága miatt bekövetkező kalandjaiban nem tombol az erőszak, nem fröcsög a vér – mint ahogy az mostanában szinte elkerülhetetlen, legyen szó akár rajzfilmről, meséről vagy bármi másról. Életünket ugyanis szinte teljesen behálózza az erőszak.

Ha leülünk a televízió elé, hogy egy nehéz nap után kikapcsolódjunk, vagy ugyanilyen céllal beülünk egy moziba, esélyünk sincs arra, hogy erőszakmentes esténk legyen. És ez nem csupán a filmeknek, de nagyban a médiának is köszönhető.
Hiszen miről szólnak a hírműsorok: lelőtte, megszúrta, felrobbantotta, megfenyegette, kirabolta, elpusztította… Mert ezek mostanában a hírek. Nem az, hogy ki mit tett annak érdekében, hogy mindannyiunk élete jobbá váljon. Nem az, hogy mi történik a gazdaságban, a politikai életben. Hiszen ezek nem mennek szenzáció-számba. Ezekkel nem adható el drága pénzért a reklámhely.

De nem is füstölgök tovább, mert akkor aztán nagyon-nagyon messze kerülök attól, ahová el szeretnék jutni. Mégpedig oda, hogy a „Vakond és a televízió” című kötet kapcsán egy kicsit nosztalgiázzak.
És végre elmondhassam, mennyire kedvesnek és bájosnak tartom ezt az esetlen kis figurát, és mennyire együtt tudok érezni vele, amikor a televízió okozta bűvölet miatt egyik napról a másikra – szerencsére csak időlegesen – elveszíti a barátait, és egyedül marad.
Nem csoda, hogy mindenki áldozatul esik a televízió varázsának. Még olyanok is, mint a napocska és a hold. Akkor miért kéne csodálkoznunk azon, hogy a náluk sokkal esendőbb erdei állatok bűvöletbe esnek a villogó, beszélő doboz láttán.

Ami, ha jobban belegondolunk, azért nagyon veszélyes, mert lustaságra ösztönzi az embereket. Elsorvasztja a fantáziájukat, elfeledteti velük, milyen jó is kirándulni, sétálni, hajókázni, hintázni, labdázni, vagy éppenséggel beszélgetni egy másik emberrel.
Hiszen a televízióban is vannak természetfilmek, ahol többet láthatunk, mint a valóságban, vannak sportközvetítések, ahol hála a különböző kameraállásoknak, szinte minden részletet figyelemmel kísérhetünk, és vannak különböző filmek, amik képi világukkal megjelenítenek bármit, amit esetleg olvastunk, így nem kell azon fantáziálnunk, vajon ez vagy az a szereplő hogyan is nézhet ki.
Olyan ez, mintha minden élményt instant, gyorsan elkészíthető és fogyasztható változatban kapnánk, és egyáltalán nem lenne szükség a saját akaratunkra vagy döntésünkre. Maximum annyiban, hogy akarjuk-e mindezt, vagy sem.

Mint ahogy a vakond is képes kiszakadni a televízió bűvöletéből. Mégpedig a többiekhez képest nagyon is gyorsan. Még szerencse, hogy nem adja fel egykönnyen, és ott van, amikor a barátainak szükségük van rá. Hogy őket is kiszabadítsa a „mágikus” doboz fogságából.

Mindezzel nem azt akarom mondani, hogy tévézni rossz. Sőt. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, mint ahogy szerintem az alkotóknak is ez lehetett a célja, hogy tudni kell mértéket tartani.