FőképA fabula szó mesét, pontosabban tanmesét jelent, és az antik európai irodalom egyik legkedveltebb műfaja volt. Szerkezetileg mintha az epigrammát követné: rövid tárgyalás után csattanóval végződő tanulságos történet. Valójában az időszámításunk előtti évszázadokban a társadalmi körülmények hatására alakult ki, amikor senki sem merte nyíltan nevén nevezni az emberi jellemhibákat, vagy jellemhibás embereket, ehelyett a mesemondók az antropomorfizáció (a szerző emberi tulajdonságokkal ruház fel állatokat, növényeket, később tárgyakat) eszközét alkalmazták. Ezzel párhuzamosan természetesen a népmesék is élték mindennapjaikat. Sőt, a 16. század végétől kezdték a folklórt igazán megbecsülni, sőt, egyre erősebben jelentkezett az igény a népmesék szövegének rögzítésére – vagyis a népmesék megmentésére. Ennek a törekvésnek voltak tevékeny és igen jelentős alakjai a Grimm testvérek.

Ahhoz azonban, hogy a mese valóban önálló és elismert irodalmi műfajjá váljon, olyan zseniális íróra volt szükség, mint a dán Hans Christian Andersen (1805–1875), aki szegény foltozóvarga fiaként látta meg a napvilágot, és kicsi korától kezdve elszántan híres ember akart lenni. Pályája kezdetén még sokat köszönhetett a folklórnak, de ezen kívül írásain a keleti mesemotívumok hatása is érződik (mint például a kötetben találhatók közül: Borsószem hercegkisasszony, A fülemüle, A tűzszerszám). Később meseírói-képzeletét szabadon engedve olyan különleges költői világot teremtett, amelyben – a népmesékkel ellentétben, ahol a megelevenedett tárgyak csupán segítői a hősöknek – az életre kelt tárgyak maguk a hősök (mint például a kötetben találhatók közül: A rendíthetetlen ólomkatona, A pásztorlány meg a kéményseprő).

Ez még nem is lenne annyira különleges. Különlegesség a beléjük lehelt lélek, illetve az, hogy ezeknek a megelevenedett tárgyaknak, amelyeket felruház saját értékrendjének elemeivel, sorsot ad. A nagy dán mesélő ezen kívül különleges kapcsolatban áll a természettel, azon belül is a növény- és állatvilággal. Ha ő meséli, valóságként éljük meg a helyét kereső kiskacsát (mint például a kötetben található: A rút kiskacsa), illetve az éjszakánként bálban táncoló virágokat (mint például a kötetben található: Idácska virágai).

Andersen életművében az eddig említett történeteken kívül azonban vannak olyanok, amelyekben előbukkan szatirikus társadalombírálata (mint például a kötetben található: A császár új ruhája). Ezekkel lényegében azt szeretné, ha a társadalomban minden a helyére kerülne. De vannak olyan Andersen-mesék is, amelyek annyira nagyon európaiak, hogy le sem lehetne tagadni őket (mint például a kötetben található: A kis gyufaáruslány). Legalábbis én nem ismerek olyan kultúrát, olyan társadalmat, ahol az emberek annyira magára hagynának valakit, hogy az egyedül, magányosan, éhesen, szomjasan és fázva fagyjon meg az utcán, miközben mások otthon ülnek a meleg szobában, családi körben, és frissen sült libát esznek, és boldog bizakodással tekintenek a jövő elé.

Hans Christian Andersen meséit először hivatalosan Petőfi Sándor özvegye, Szendrey Júlia fordította magyarra, de a mostanában legismertebb magyar változat Rab Zsuzsa nevéhez fűződik. Nos, a kötet ebben is, mint az illusztrációk stílusában és színvonalában is formabontó és újszerű, hiszen a klasszikus meséket kevésbé ismert magyarításban ismerhetjük meg, a képek pedig érdekes, modern művészi képi világgal gazdagítják a klasszikus mesék befogadásának élményét.

A kötetben szereplő mesék:
Borsószem hercegkisasszony
A császár új ruhája
A rút kiskacsa
A fülemüle
A rendíthetetlen ólomkatona
A tűzszerszám
A pásztorlány meg a kéményseprő
A kis gyufaáruslány
Idácska virágai