Főkép

Hogyan találkozzunk álmaink hercegével, aki fehér lovon vágtat felénk, majd maga elé ültet bennünket a nyeregben, s boldogan lovagolunk az éljenző nép sorfala között a soktornyú kastélyba? Megmondom őszintén – én nem tudok erre a kérdésre felelni. Eddig nem jött értem a herceg, és úgy gondolom, ezután sem fog felkeresni. Grace Kelly bezzeg tudna mesélni…

A mai világban viszont hercegecskéink másként látnak neki a családalapításnak. A legfurcsább és talán legszomorúbb ilyen történetet Európa egyik legkisebb „birodalma”, Monaco mondhatja magáénak. A tengermelléki törpeállam főként kaszinójáról, Forma 1-es futamáról, valamint arról híres, hogy állampolgársággal rendelkező lakóinak nem kell adót fizetniük. Ehhez persze az is hozzátartozik, hogy nem könnyű szert tenni erre a megtisztelő címre. A hercegség több mint hétszáz éves történelmének egyik mélypontját a II. világháború alatt és után élte meg. Az akkori uralkodó ugyanis németbarát volt, s a harcok után felmerült a győztesek részéről az ötlet: csatolják valamelyik szomszédos országhoz a területet.

Erre, némi taktikázásnak hála nem került sor – a függetlenség megmaradt. De csak addig, amíg a francia érdekek nem szenvednek csorbát, és az uralkodónak van örököse. Bármely feltétel hiányában életbe lép a gall uralom. Szóval a második világháború után mélyponton volt Monaco gazdasága. Az általános szegénység miatt nem voltak gazdagok, akik ide jöttek volna pihenni, kaszinózni és pénzt költeni. A helyzetből az akkori uralkodó – III. Rainier – egyetlen kiutat látott: feleségül kell vennie egy hírességet (lehetőleg egy amerikai filmcsillagot), aztán jól kitalált hírveréssel ismét idecsábítani az előkelő és persze pénzes társaságot.

A választás végül Grace Kellyre esett (bár Marilyn Monroe is szerepelt a listán). A tisztán PR megfontolásoknak köszönhetően egy eszményi pár állt a média minden részletre kíváncsi szemei elé. Aztán 26 éven keresztül szinte folyamatosan írtak róluk. Gyakorlatilag a monacói hercegi család volt az első, amelynek tudatosan megtervezett sajtókampánya volt. És abban is ők voltak az elsők, akiknek ez a nyilvánosság tönkretette az életét. Amikor 1982-ben Grace autóbalesetben meghalt, a bulvársajtó a családra vetette magát. Mindig történt velük valami (általában botrányos), amiről érdemes volt írni. Stephanie (a legkisebb lány) szinte mindenkivel összejött, aki akkoriban ismert volt az éjszakai életben (Belmondo fia, Delon fia, Van-Damme stb.).

A könyvben a családi szennyes mellett szóba kerül de Gaulle ellenszenve Rainier politikája iránt, az olasz maffia feltűnése a hercegségben – és még hosszan sorolhatnám a rengeteg csúfságot, ami a lapokon található. Jó lenne első kézből tudni, mi is történt valójában a monacói uralkodóház háza táján, de erre sajnos nincs mód. Így aztán kénytelenek vagyunk elfogadni mindazt, amit nálunk elhivatottabb emberek több éves munka árán összehoztak. Vagy hinnünk kéne a sajtó szenzációra éhes hiénáinak (őket nem is nevezném újságírónak, sőt…), akik sokszor egy jó sztoriért bármire képesek? Nem hiszem.