Főkép

„A tisztás szélén álló szemtanúk rémült csendben álltak, szinte megkövültek, szólni sem tudtak. Az elébük táruló látvány groteszk volt, mintha ősi, lidércnyomásos álom támadt volna föl az ősemberek kollektív tudatlanságának sötétbe vesző mélyéről. Mindegyik szemtanú másképp reagált. Egyik elájult. Másik hányt. Egy nő megállíthatatlanul reszketett. Egy féri azt gondolta: ’Szívinfarktust kapok!’ Egy idősebb pap összekulcsolta a kezét, és keresztet vetett: ’Segíts, Atyám! Segíts rajtunk! Ments meg minket a megtestesült gonoszságtól! Megláttuk a Sátán képét. Vége a világnak! Eljött a végítélet napja.’”

Ezekkel a sorokkal kezdődik Sidney Sheldon 1991-ben íródott, magyarul idén újra (ha jól emlékszem, harmadszor) kiadott regénye, amely bár kissé más témát dolgoz fel, mint az eddig általam olvasottak, mégis megtalálható benne minden, amit a szerzőtől számos regényének olvasása közben megszoktam.

Azt azért semmiképpen nem mondanám, hogy egyetértek a hátsó borító szövegével, mely szerint ez Sheldon legfantáziadúsabb és legdöbbenetesebb regénye, hiszen olvastam ennél fantáziadúsabbat (pl. Angyalok dühe, Ha eljön a holnap). Bár az is lehet, hogy ezek a történetek közelebb állnak hozzám, mivel olyan nők a főszereplőik, akik a legkétségbeejtőbb helyzetből is felálltak, megrázták magukat, tanultak a történtekből, és képesek voltak új életet kezdeni.

Ezzel szemben A Domsday összeesküvés főszereplője olyan férfi, aki nem képes megbékélni azzal, hogy felesége elhagyta és újra férjhez ment, annak ellenére, hogy még mindig őt szereti. Visszaemlékszik a régi szép időkre, nyalogatja a sebeit, különböző embereket okol azért, hogy így alakult az élete, ahelyett, hogy összeszedné magát, és a múlt helyett a jelennel foglalkozna. Hiszen ez az út vezet a jövő felé. Még jó, hogy ez az állapota nem befolyásolja a munkáját. Robert Bellamy parancsnok ugyanis az egyik legjobban képzett és legtehetségesebb tengerészeti hírszerző. Talán éppen ezért esik rá bizonyos emberek választása, amikor egy nagyon kényes, és rendkívül nehéz helyzetet kell megoldani.

Bár már elsőre is elég furán hangzik, hogy egy ilyen jól képzett embert küldenek ki azért, hogy felkutassa egy titokzatos körülmények között lezuhant állítólagos meteorológiai léggömb szemtanúit. Akikről csak annyit lehet tudni, hogy hányan voltak, és mikor jártak a baleset helyszínén. Sem nevek, sem egyéb adatok nem állnak rendelkezésre. Robert, mivel parancsot kapott, legjobb tudása szerint igyekszik elvégezni a rá bízott feladatot. Bár arra már az első szemtanúval folytatott beszélgetés során rájön, hogy nem meteorológiai léggömbről, hanem egy lezuhant földönkívüli járműről és annak utasairól van szó, gyanútlanul folytatja a tanúk felkutatását.

Ha kicsit többet figyelne a körülötte zajló eseményekre, illetve rendszeresebben nézné a híreket, észrevehetné, hogy minden egyes szemtanú, akit nagy nehezen megtalált, és akiről beszámolt felettesének is, nem sokkal a vele folytatott beszélgetés után váratlanul meghal. Még szerencse, hogy egy idő után felnyílik a szeme, ám ekkor azzal kell szembesülnie, hogy hirtelen vadászból vaddá vált. Most őrá vadásznak.

És nem azért, hogy gratuláljanak neki a tökéletesen elvégzett munkához. De még csak ezért sem, hogy kinevezzék, vagy a jól végzett munka után szabadságra küldjék. Hacsak a likvidálást nem ilyennek tekintjük.

Úgy tűnik, az ufó-kérdés – stílustól és életkortól függetlenül – minden írót foglalkoztat valamilyen szinten. Ki-ki a saját vérmérséklete szerint foglalja bele történetébe a földönkívülieket, ám azt ezért nem kéne erőltetni, de még csak utalni sem rá (mint ahogy a regény végén található szerzői jegyzetben), hogy a szóban forgó történet valóban megtörtént eseteket dolgoz fel, illetve azok alapján íródott.

Ez egy nagyon érzékeny téma, hiszen sokan hisznek benne, ám sokan úgy vannak vele, hogy akkor hisznek el bármit is, ha saját szemükkel látják. Nos, nem vagyok benne biztos, hogy – amennyiben esetleg elfogadom a Sheldon-féle változatot – ilyen életveszélyes, mi több, halálos tudásra vágynék. Ez esetben inkább struccpolitikát folytatok.