Főkép

Kicsit elfogult vagyok Sidney Sheldon regényeivel kapcsolatban, hiszen eddig minden műve nagyon tetszett. De ez a mostani valamiért különösen megragadott. Talán, mert a női főszereplővel olyan csúnyán kitoltak az elején, és annyira sutácska volt, hogy csak sajnálni lehetett. És drukkolni neki, hogy túlélje a 15 évet a börtönben, ahová a maffia egyik fenegyerekének közreműködésével került.

Pedig nem akart ő mást, csak vallomásra bírni azt a pasit, akinek „áldásos” tevékenysége miatt az anyja öngyilkos lett. Csakhogy akkor még nem tudta, kivel, egészen pontosan kikkel áll szemben.

A börtönben eltöltött rövid időn belül megerőszakolták a cellatársai, magánzárkába került, és kinézte magának az egyik drabális „főnöknő”. Miközben a magánzárka magányában összekucorodva „nyalogatta” fizikai és lelki sebeit, megszületett benne az elhatározás: nem hagyja magát kicsinálni – alkalmazkodik a börtönviszonyokhoz – igyekszik mihamarabb kijutni, és bosszút áll mindenkin, aki bántotta.

A zárka sötétjéből tehát nem egy megtört „kisegér”, hanem egy elszánt, magabiztos nő lépett ki. Ezzel pedig mindenkit alaposan meglepett. Sőt, elnyerte az egyik „vezető” jóindulatát (értsd: védelmét) – méghozzá ellenszolgáltatás nélkül.

Telnek-múlnak a napok, Tracy Whitney pedig már a szökést tervezgeti – mi több: szervezi. És amikor már éppen bekövetkezne az olyannyira várt pillanat, történik egy baleset, ami gyökeresen megváltoztatja az életét. Kegyelmet kap, és végre nekiállhat bosszúhadjáratának.

Persze csak szépen, csendben, ahogy egy finom hölgyhöz illik. Aztán amikor már nincs kin kitölteni keserűségét, rádöbben: priuszosként nem kap munkát.  Vagy ha kap is, abban nem lesz köszönet. Elfogadja hát egy ékszerész „segítségét”, és ezzel kezdetét veszi egy fantasztikus „karrier”. A rendkívül csinos, okos, intelligens fiatal nőből nemzetközi hírű szélhámos lesz. Arra azért gondosan ügyel, hogy csak olyanoknak okozzon kárt, akik vagyonukat nem egészen becsületes úton szerezték.

Veszélyesebbnél veszélyesebb kalandokba bonyolódik, és egyre jobban élvezi ezt a fajta életet. Mindent megcsinál, amiben kihívást lát, és nagyon élvezi, ha megelőzhet másokat. Mint például azt a jóképű, okos, intelligens fiatalembert, akinek csak egyszer hitt: az első találkozásuk alkalmával. Aztán szép lassan egymásba szeretnek, de a beteljesülés várat magára – nem is keveset.

Fényűzés, gazdagság, pompa és csillogás veszi körül Tracey-t, miközben belülről egyre üresebbnek érzi magát. A sok izgalom után vágyik már egy kis pihenésre, és társra, akiben megbízhat. De vajon tényleg okos dolog-e, ha két ilyen képességű (és múltú) ember közös úton halad tovább? Vajon tényleg abba lehet-e hagyni azt az életet, ami amellett, hogy rengeteg izgalmat nyújt, még meglehetősen kifizetődő is? Lehet-e egy szélhámosnak elég pénze, vagy mindig többre vágyik?