FőképParsons ismételten megvillantja tehetségét, amely nem áll másból, mint egyszerű emberek bemutatásából, papírra vetve érzelmeiket és gondolataikat. A végeredmény (akárcsak az előző két regényében) egyszerűen fenomenális. Megijedtem – mert Parsons szavai és gondolatai megijesztettek. Amikor ugyanis elkezdtem olvasni harmadik magyarul megjelent könyvét, annyira azonosulni tudtam mindazokkal az érzésekkel, amelyek Alfie Budd (a történet főszereplője) bensőjét feszegetik, hogy magam is meglepődtem. Pedig hál’ istennek nem kellett annyi mindent megélnem, mint neki.

Alfie egyébként főállású tanár, és jelenleg az angol nyelv minden létező szabályát igyekszik az érdeklődő külföldiek fejébe tuszkolni egy londoni iskolában. Bár testileg Angliában van, lélekben amikor csak lehet, Hongkongba repül. Az akkor még koronagyarmatként nyilvántartott városban ismerkedett meg élete nagy szerelmével, és mivel az érzés kölcsönös volt, hamar össze is házasodtak. A boldogság azonban nem tartott sokáig, mert az ifjú ara nem sokkal később meghalt egy búvárbalesetben. Alfie azóta egyszerre él a jelenben és a múltban, vagyis sehol sincs igazán jelen. Képtelen elfelejteni feleségét, és úgy érzi, ő már sosem lehet boldog az életben. Ennek következményeként senkivel sem képes emberi kapcsolatot kialakítani, mintegy kívülállóként van jelen a saját életében. Ez az állapot természetesen nem tartható fenn sokáig, az illető vagy belepusztul, vagy képes magára találni.

Parsons valami hihetetlen egyszerűséggel ábrázolja Alfie alakját, jó és rossz döntéseit. Miközben a férfi családjának és ismerőseinek életét is megismerjük, ismét gazdagabbak leszünk valami megfoghatatlannal. Ami nélkül minden emberi kapcsolat csak üres váz csupán, s ami sokkal tovább tart, mint a szenvedély. Megnyugodtam – mert Parsons hite a szeretetben megnyugtatott.