Főkép„Egy-egy, a közelmúltban megjelent írásom kapcsán sokan, kedvesen, ösztönösen feltették a kérdést: de hát miért nem írok felnőtteknek? Örültem, jól esett. Tényleg, miért nem írok felnőtteknek? – kérdeztem magamtól két telefoncsengetés között. Szerencsére a válaszért sem kellett a szomszédba mennem. Még hogy én nem írtam felnőtteknek? – csattantam fel méltatlankodva, pedig kérdésre nem illik kérdéssel válaszolni, még magamnak sem. Hát ez akkor mi? – és már rángattam is ki a fiókokat, turkáltam szekrénypolcok mélyén, dossziékat, piros és kék irattartókat dobálva a földre. A szobámat rövidesen elborította a napilapokban, hetilapokban megjelent írásaim diszkréten sárguló papírhalmaza. Harminc év mellékterméke vagy termése? A kupacra rétettem még két-három könyvet is, amelyeket felnőtteknek szántam, ám mégis gyerekkönyv lett belőlük. No, Tessék! Ennyi.” 

Ezek az érzelmektől fűtött sorok magától a szerzőtől származnak, egészen pontosan a Felnőtteknek írtam című kötet bevezetőjéből, ami már önmagában is egy kis gyöngyszem, pedig az igazán érdekes, és legfőképpen értékes dolgok csak ezután következnek.

Janikovszky Éva az elmúlt években összegyűlt, és különböző helyeken már megjelent írásait nem ömlesztve, hanem nagyszerűen rendszerezve tárja olvasói elé. A Félmúlt című fejezet a hetvenes évekből, az Útról való a nyolcvanas évekből, a Csupa móka, kacagás a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának idejéből, a Levonulóban pedig a kilencvenes évekből csempész közénk egy-két említésre méltó pillanatot. Kivétel nélkül mindegyik írás nagyon tetszett, de hazudnék, ha azt állítanám, hogy mindegyik ugyanannyira. Sőt, megkockáztatom, két kedvencem is van közöttük.

Az „Ösztöndíjas hétvége” arról szól, hogyan tölti napjait (különös tekintettel a hétvégékre) a nyolcvanas években egy magyar ösztöndíjas Münchenben. Annyira plasztikusan ábrázolja Janikovszky Éva belső vívódásait, bátortalanságát, szerénységét és magányosságát, hogy szinte a szívem sajdult bele, amikor olvastam a sorait. Másoknak a vasárnap az öröm, a családi körben eltöltött idő ünnepe, neki, a müncheni ösztöndíjasnak a legnagyobb teher, amit többezer kilométerre szeretteitől el kell viselnie.

A „Ne sajnáljuk az időt!”-ben pedig mintha kicsit több lenne az irónia, a hangvétel mintha inkább a szarkazmus felé tolódna el. És ez már önmagában is szokatlan, hiszen kissé kilóg a kötetben található huszonhat kedves, finom humorú, olykor kissé melankolikus, ámde mindig pozitív kicsengésű, életigenlést sugárzó írás közül. És éppen ezért marad meg az ember emlékezetében.

Tartalom

FÉLMÚLT (A hetvenes évekből)
Egy kis magyarázkodás
Milyen legyen a tanító néni?
Decemberi nagylemez
Felvilágosítás
Hogyan kell megnevelni a gyereket?
Mivel kell szembenéznünk?
Szabadság
Házassági tanácsadás
Unokavárás
Nagymamasors

ÚTRÓL VALÓ (A nyolcvanas évekből)
Világgá megyek
A mosoly országa
Eladói minimum
Ösztöndíjas hétvége
Új család
Holtszezon Floridában

CSUPA MÓKA, KACAGÁS (A nyolcvanas-kilencvenes évek fordulója)
Mit és hol eszünk-iszunk?
Mit süssünk-főzzünk a munkahelyünkön?
Új év - új élet
Nem csinálunk faksznit!
Ne sajnáljuk az időt!
Bespájzolni
Szimbolikus karácsony
Európa - útban hozzánk

LEVONULÓBAN (A kilencvenes évekből)
(Le)vonulás
Ugyan kinek gyűjtögetünk?
Helyzetgyakorlatok kezdő öregeknek
Másfél flekk a boldogságról

A szerző életrajza

Janikovszky Éva Irodalmi Alapítvány