Főkép

Előszó a magyar kiadáshoz

A történelem hemzseg a bűncselekményektől. Tulajdonképpen mondhatnánk azt is, hogy a történelem nem más, mint az emberiség bűneinek hosszú katalógusa, mely magában foglalja, és összeveti egymással a kisebb és nagyobb bűnöket. Minden bűncselekmény mögött – kiváltképp, ha gyilkosságról van szó – ott rejlik a történelem is, hiszen minden emberi cselekedetnek megvan az indítóoka. Az írók feltalálták a történelmet, hogy elmesélhessék az emberiség bűneit. Aztán az írók feltalálták a krimit, hogy átjárhatóvá tegyék a szenvedélyek labirintusát, melyek végül egy gyilkossághoz vezetnek. A történelem és a krimi egyaránt nyomozás: az író és az olvasó együtt indul felfedezőútra, ismeretlen tájak felé. A cél, hogy fény derüljön az igazságra.

A római vérben megismerhettük Gordianust, a Nyomozót, az ókori Róma lakóját, aki abból él, hogy a nagy Ciceróhoz hasonló ügyvédek számára kideríti az igazságot a bűntényekről. Gordianus története A végzet seregei című regényben folytatódik, amelyben Róma leggazdagabb embere hivatja a villájába nyomozónkat, a Neapolisi (ma Nápolyi)-öböl partjára, hogy kibogozza egy gyilkossági ügy szálait. A körülmények egyértelműnek tűnnek: a ház ura holtan fekszik, és két rabszolga szökött el a birtokról, hogy csatlakozzon Spartacus felkeléséhez. Irtózatos következményei lehetnek tettüknek: a római törvények előírják, hogy ha egy rabszolga megöli a gazdáját, megtorlásképpen az összes rabszolgával végezni kell, aki a birtokon dolgozik. De nem minden van úgy, ahogy látszik, és talán Gordianus fényt tud deríteni az igazságra – feltéve, hogy egyáltalán életben tud maradni abban a házban, ahol a gyilkos is bujkál…

Gordianus világa kegyetlen hely, tele embertelenséggel, csalással, és mindenen keresztülgázoló ambícióval. Különös hely is egyben, ahol az emberek a kifürkészhetetlen orákulumoktól kérnek segítséget, például egy barlangban lakó jósnőtől, és a gazdag polgárok halálakor könyörtelen játékokat rendeznek, melynek során a gladiátorok a nézők szeme láttára ölik meg egymást. Ugyanakkor ebben a világban rengeteg szépség és gyengédség is van: egy asszony neves művésszé válhat, és a szerelem a legváratlanabb helyeken bonthatja ki szirmait. Ez a világ hasonlít a mi világunkhoz – mégis más. Határtalan varázserővel hat rám, és remélem, Önök is hasonló élménynek lesznek részesei.




ELSŐ RÉSZ

Testek - élők és holtak


EGY

Minden nagyszerű tulajdonsága – őszintesége, odaadása, bölcsessége és hátborzongató fürgesége – ellenére Eco nem arra a feladatra termett, hogy ajtót nyisson a vendégeknek. Eco ugyanis néma volt.
De süketnek nem lehetett nevezni, épp ellenkezőleg. Igazság szerint nála élesebb hallású emberrel nemigen találkoztam. Azt sem lehetett ráfogni, hogy mélyen alszik, mert nyomorult gyermekkora arra tanította, hogy folyton ugrásra készen álljon. Éber alvó volt, már jóval azelőtt is, hogy anyja magára hagyta, majd jómagam felszedtem az utcáról, és végül örökbe fogadtam. Nem meglepő tehát, hogy Eco hallotta meg legelőször a kopogást az ajtónál, az alkonyt követő második órában, mikor a ház lakói már rég nyugovóra tértek. Ő üdvözölte éjszakai látogatómat, ám arra már képtelennek bizonyult, hogy elzavarja. Inkább csak hessegetni próbálta, akár a gazda a háza küszöbére tévelyedett libát.
Mi mást is tehetett volna? Felébreszthette volna Belbót, házi testőrömet. A fokhagymától bűzlő nagy melák ostobán kecmergett volna ki ágyából, és miután kidörzsölgette szeméből az álmot, megfélemlíthette volna a hívatlan idegent, de kétlem, hogy meg tudott volna tőle szabadulni. Az ismeretlen férfi állhatatosságát nem tudta volna felülmúlni, hiszen ő kétszer olyan ravasz volt, mint amennyire Belbo erős. Így hát Eco azt tette, amit tennie kellett: intett a jövevénynek, hogy várakozzon az előtérben, és halkan bekopogott az ajtómon. Bethesda remek halvacsorája és árpalevese, némi kellemes fehérborral nyakon öntve, elég volt ahhoz, hogy a lehető legmélyebb álomba zuhanjak, ezért a finom kopogás hatástalan maradt. Eco végül óvatosan benyitott, lábujjhegyen az ágyamhoz lopakodott, és megrázta a vállamat.
Az oldalamon szundító rabszolganő felriadt és felsóhajtott. Fekete hajának hosszan tekergő tincsei valamiképp az arcomra és a nyakamra keveredtek, és megcsiklandozták az orromat és az ajkaimat. Bethesda teste illatosított hennát lehelt magából, melyre ágyékom most is érzéki bizsergéssel válaszolt. Felé nyújtottam a karomat, ajkammal csókra készültem, kezemmel végigsimítottam az oldalát. Hogyan lehetséges, gondoltam magamban, hogy a hátam mögé nyújtotta a kezét, és hátulról bökdöste a vállamat?
Eco nem szeretett a némákra jellemző, félig állati, röffenő-morgó hangokat hallatni. Az ilyen megnyilvánulást megalázónak és kínosnak érezte. Egyszerűen csak hallgatott, mint a szfinx, és hagyta, hogy a keze beszéljen helyette. Keményebben megragadta a vállamat, és egy fokkal erősebben rázogatta. Ekkor már felismertem az érintését, ahogy az ismerős hangot is felismeri az ember. Még az üzenetét is megértettem.
– Valaki az ajtónál? – motyogtam.
Megköszörültem a torkomat, és egy darabig még behunyva tartottam a szemem.
Eco helyeslően rácsapott a vállamra. Az ő éjszakai nyelvén így hangzott az „igen.”
Közelebb húzódtam Bethesdához, aki tüntetőleg hátat fordított a háborgatásnak. Ajkam a vállához érintettem. Mély hang szakadt fel belőle, valami a turbékolás és a sóhaj között. Sokat utazgattam Herkules Oszlopaitól a párthus határig, de soha sehol nem találkoztam nála fogékonyabb asszonnyal. Olyan, mint egy tökéletesen megmunkált líra, állapítottam meg magamban, aprólékosan hangolt és csiszolt, mely az évek múlásával csak egyre kifinomultabbá válik. Milyen szerencsés ember vagy te, Gordianus, a Nyomozó! Ragyogó üzletet kötöttél azon az alexandriai rabszolgapiacon tizenöt évvel ezelőtt!
Valahol a lepedők alatt megmoccant a kismacska. Bethesda, aki körme hegyéig egyiptomi asszony volt, mindig tartott macskát, még az ágyunkba is magával hozva őt. A kis állat keresztben feküdt a kettőnk teste között nyíló völgyben, mintha ő lett volna a combjainkat összekötő híd. Eddig behúzta a karmait, amit a jószerencse ajándékának könyvelhettem el, lévénhogy érzékeny testtájékom az elmúlt percekben feltűnően még érzékenyebbé változott, és a macska valamiféle szórakoztató játékszernek, talán egy kígyóféleségnek hitte. Védelemért közelebb kucorodtam Bethesdához, aki megint csak sóhajtott. Emlékezetembe ötlött egy esős éjszaka, úgy tíz évvel korábban, mielőtt Eco beköltözött a házba. Egy másik macska, egy másik ágy, de ugyanaz a ház, apám öröksége, valamint mi ketten, Bethesda és én, fiatalabban, de nem sokban különbözve mostani önmagunktól. Újfent megkörnyékezett valami álomféle, amint a múltról ábrándoztam.
Két határozott ütést éreztem a vállamon.
A két kemény csapás Eco nyelvén azt jelentette: „nem”, úgy, mintha a fejét rázta volna. Nem hajlandó, vagy nem tudja elküldeni a látogatót.
Ismét kétszer ütötte meg a vállamat.
– Jól van már, jól van! – dünnyögtem.
A rabszolganő makrancosan távolabb gördítette magát, mire fedetlen testemen végigsuhintott a nyirkos szeptemberi levegő. A kismacska felém gurult, és mivel egyensúlyát vesztette, kimeresztette a karmait.
– Numa golyóira! – csattantam fel, habár ebben az esetben nem a mesebeli Numa király sérült meg egyetlen aprócska karomtól.
Eco tapintatosan elengedte a füle mellett a fájdalmas kiáltást. Bethesda álmosan kuncogott a sötétben.
Kiugrottam az ágyból, és a tunikám után tapogatóztam. A fiú már készenlétben tartotta, csupán bele kellett bújnom.
– Remélem, valami életbevágó ügy! – zúgolódtam.

Valóban fontos ügy volt, de hogy mennyire, azt sem azon az éjjelen, sem a rákövetkező napokban nem tudtam meg. Ha az előtérben várakozó küldött tisztán és érthetően fejezte volna ki magát, ha őszintén megmondta volna, milyen ügyben és kinek a megbízásából érkezett, a legkisebb habozás nélkül meghajolok az óhaja előtt. Ritkán pottyan az ember ölébe egy olyan ügy és egy olyan kliens, mint nekem azon az éjjelen; még harcolni is hajlandó lettem volna azért, hogy elnyerjem a megbízatást. Ezzel szemben a férfi, aki kurta bemutatkozása során csak annyit árult el magáról, hogy Marcus Mummiusnak hívják, baljós titokzatossággal beszélt, és olyan gyanakvással kezelt engem, mely a megvetéssel volt rokon.
Elmondta, hogy késlekedés nélkül szükség lenne a szolgálataimra egy olyan ügyben, mely több napra elszólítana Rómából.
– Talán valamiféle bajba keveredett? – kérdeztem.
– Nem én! – rivallt rám.
Úgy tűnt, hanghordozásával képtelen igazodni egy alvó ház légköréhez. A szavakat bődülve, ugatva ejtette ki, olyanformán, ahogy az ember egy neveletlen rabszolgával vagy egy pimasz kutyával beszél. Nincs még egy nyelv a földkerekségen, mely olyan durva lenne, mint a latin, ha ilyen modorban és pórias stílusban adják elő. Tekintetbe véve állapotomat abban az időpontban, melyet az álomittasság és a másnaposság határozott meg, akaratlanul is következtetéseket kezdtem levonni a hívatlan vendégről. A gondosan nyírt szakáll, a dísztelen, de drága benyomást keltő fekete tunika, a finoman kidolgozott csizma és a puha gyapjú felöltő mögött egy katonát láttam, aki hozzászokott a parancsok osztogatásához, és ahhoz, hogy nyomban engedelmeskedjenek neki.
– Akkor hát – szólalt meg végül, szemével engem méregetve, mintha egy lusta újonc lennék a seregben, aki most kelt ki az ágyból, és húzza a lábát a napi menetelés gondolatára. – Velem tartasz vagy sem?
Eco, aki személyes sértésnek vette ezt a hangnemet, csípőre tette a kezét, és dühödten lehajtotta a fejét. Mummius felszegte az állát, és türelmetlenül horkantott.
Megköszörültem a torkomat.
– Eco, hozz nekem egy kupa bort, kérlek. Melegítsd fel, ha lehet. Nézd meg, hogy parázslik-e még a hamu a konyhában. Hozzon neked is, Marcus Mummius?
A vendég összevonta a szemöldökét, és határozottan megrázta a fejét, akár a rátermett légiós, akit éjjeli őrjáratra parancsoltak ki.
– Hát egy kis meleg almabort? Nem, ragaszkodom hozzá, Marcus Mummius. Hűvös az éjszaka. Jöjj velem a dolgozószobámba. Nézd, Eco már meggyújtotta nekünk a lámpásokat. Mindig kitalálja, mire van szükségem. Tessék, foglalj helyet. Nem, nem, ehhez is ragaszkodom. Nos hát, Marcus Mummius, nem lehet más sejtésem, mint hogy munkát ajánlasz nekem ezen a késői órán.
A dolgozószoba fényében jobban láttam Mummius arcát. Törődöttnek, megviseltnek tűnt, mint aki már egy ideje nem alszik rendesen. Izgett-mozgott a széken, és természetellenes éberséggel tartotta tágra nyíltan a szemét. Kisvártatva felpattant, és fel-alá járkált a szobában. Amikor Eco behozta a meleg almabort, visszautasította. A hosszú éjjeli őrjáratra küldött katona vonakodik ilyen módon kényelembe helyezni magát, attól tartva, hogy akarata ellenére álomba merül.
– Igen – felelt végül. – Azért jöttem, hogy felszólítsalak…
– Felszólíts? Engem? Senki sem szólítja fel semmire Gordianust, a Nyomozót. Római polgár vagyok, nem valakinek a rabszolgája vagy felszabadítottja, és legutóbbi értesüléseim szerint Róma még mindig köztársaság, nem diktatúra, akármilyen meglepőnek tűnhet is ez néhanapján. A többi polgár azért jön hozzám, hogy konzultáljon velem, hogy a szolgálataimat kérje, illetve, hogy megbízást adjon. Emellett rendszerint nappal érkeznek. Legalábbis a becsületes polgárok.
Marcus Mummiusnak jócskán meg kellett küzdenie bosszúsága visszatartásával.
– Ez nevetséges – válaszolta. – Természetesen megkapod a fizetségedet, ha ez aggaszt. Felhatalmaztak, hogy akár ötször annyit fizessek neked, amennyit más ügyekben napi bérként kapsz, merthogy figyelembe kell venni a kényelmetlenségeket és az… utazást – tette hozzá óvatosan. – Öt napot garantáltan fizetek, és ennek tetejébe a szállásod és ellátásod költségeit.
Most már minden figyelmemet neki szenteltem. Szemem sarkából láttam, hogy Eco felvonja az egyik szemöldökét: tanácskozni akart, hogy a legelőnyösebb üzletet köthessem. Az utca gyermekei alaposan kitanulják az alkudozás csínját-bínját.
– Rendkívül nagylelkű ajánlat, Marcus Mummius, semmi kétség – bólintottam. – Persze arról nem lehetett tudomásod, hogy éppen a múlt hónapban kényszerültem megemelni az áraimat. Rómában az árak lassan az egekbe szöknek. Itt van a rabszolgafelkelés és a legyőzhetetlen Spartacus, aki tombolva söpör végig a vidéken, és mindenütt káoszt hagy maga után…
– Legyőzhetetlen? – Mummius mintha személyes sértésnek vette volna szavaimat. – Spartacus legyőzhetetlen? Már nem sokáig lesz az, gondoskodunk róla.
– Úgy értettem, legyőzhetetlennek tűnik, valahányszor a római hadsereget ellene küldik. Spartacus hívei eddig minden ellenük küldött osztagot levertek. Két római konzult is hazaküldtek megszégyenítve. Gyanítom, hogy ha Pompeius…
– Pompeius! – köpte a nevet Mummius.
– Igen, gyanítom, hogy ha Pompeius visszahívja a seregeit Hispániából, a lázadást egy-kettőre felszámolják…
Csak azért jártattam a számat, mert látogatómat szemlátomást bosszantotta a téma, és szerettem volna elvonni a figyelmét, amíg eldöntöm, meddig emeljem fel az áraimat.
Mummius szépen belement a játékba, idegesen járkált, csikorgatta a fogát, haragosan lesett ki a szemöldöke alól. De olybá tűnt, nem hajlandó lesüllyedni a pletyka szintjére egy olyan döntő fontosságú ügyben, mint a rabszolgafelkelés.
– Majd meglátjuk. – Csak ennyit vetett motyogva a mondataim közé, és nem kísérelt meg komolyabban félbeszakítani. Végül elővette parancsnoki hanghordozását, és belém fojtotta a szót. – Nemsokára meglátjuk, hogyan végzi Spartacus! Most inkább térjünk vissza a bérre, amiről beszéltél.
Köhhintettem egyet-kettőt, majd belekortyoltam a meleg borba.
– Igen. Nos mint mondtam, az árak teljesen kikerültek az irányítás alól…
– Igen, igen…
– Nem tudom, mennyire ismered az összeget, melyet általában kiszabok, vagy mennyire van tisztában vele megbízód. Nem tudhatom, honnan hallottatok felőlem, vagy ki ajánlott.
– Ezzel ne is törődj.
– Rendben van. Habár azt mondtad, ötször annyit…
– Igen, ötször annyit, amennyit napi bérként kapni szoktál!
– Akkor hát eléggé meredeken szökik fel az ár, tekintve, hogy a szokványos ár… – Eco a férfi háta mögé surrant, és ujjával a mennyezet felé mutatott: fel, fel, fel. – Napi nyolcvan szeszterciusz.
Az ötlet a semmiből jött, csak azt mondtam, ami hirtelen az eszembe ötlött. Egy hivatásos légiós havi bérének kétszeresére hivatkoztam.
Mummius csodálkozva nézett rám, és egy darabig úgy éreztem, túl messzire mentem. Nos, ha sarkon fordulna, és szó nélkül kisétálna a házból, legalább visszatérhetnék a meleg ágyamba Bethesda mellé. Úgyis valami felesleges útra akart engem csábítgatni, a jelek szerint.
Váratlanul kitört belőle a nevetés.
Még Eco is visszahőkölt. Mummius válla fölött láttam, ahogy a homlokát ráncolja.
– Napi nyolcvan szeszterciusz – ismételtem olyan higgadtan, ahogy csak tudtam, és megpróbáltam nem tükrözni Eco zavarodottságát. – Érted?
– Ó, hogyne! – felelte Mummius, és nevetése önelégült mosollyá szelídült.
– Annak az ötszöröséről lenne szó…
– Napi négyszáz – bődült fel. – Ismerem a számokat.
Megint horkantott, de ezúttal olyan őszinte megvetéssel, hogy azonnal ráébredtem: sokkal többet is kérhettem volna.
Munkám során gyakran kerülök érintkezésbe Róma vagyonos osztályaival. A gazdagoknak szükségük van ügyvédekre egymás ellen folytatott harcukban; az ügyvédeknek létfontosságú az információ, nekem meg különleges képességem van az információ megszerzéséhez. Olyan ügyvédek fizették már ki a béremet, mint Hortensius és Cicero, de előfordult, hogy egyenesen maguktól a kiváltságos kliensektől kaptam a pénzt, mint a nagy Metelli- és Messalli-famíliák. De kétségtelenül ők is csodálkoznának, ha napi négyszáz szeszterciuszt kellene fizetniük Gordianusnak, a Nyomozónak. Mennyire gazdag lehetett az a kliens, akit Marcus Mummius képviselt?
Most már nem férhetett kétség hozzá, hogy elvállalom a munkát. A pénz teljesen meggyőzött. Bethesda turbékoló kismadárrá változik az örömtől, ha meglátja, mennyi ezüst folyik be a házi pénzes ládikába. Egyes hitelezőim szintén elmosolyodnak majd, ha meglátnak, és nem a kutyáikat uszítják rám, mint eddig. Az igazi csapdát azonban a kíváncsiságom jelentette. Mindenáron tudni akartam, ki küldte Marcus Mummiust a házamhoz. Mégsem lett volna jó, ha már az elején észreveszi rajtam, mennyire lenyűgözött a lehetőség.
– Ez a nyomozás a jelek szerint rendkívüli fontossággal bír – mondtam udvariasan, és megpróbáltam a hivatásosok hűvös hangján beszélni, miközben ezüstérmék szökőkútja csobogott a fejemben.
Négyszáz szeszterciusz naponta, megszorozva öt garantált munkanappal, összesen kétezer szeszterciuszt tett ki. Legalább megjavíttathatom a ház hátsó falát, kicseréltethetem az átrium repedezett kockaköveit, sőt, talán egy új rabszolganőt is vásárolhatok, hogy levegye Bethesda válláról a munka egy részét…
Mummius komoran bólintott.
– Ennél jelentőségteljesebb feladatra valószínűleg még soha nem kértek fel téged.
– Feltételezem, kényes ügyről van szó.
– Felettébb.
– Diszkréten kell eljárnunk.
– A lehető legdiszkrétebben – helyeselt.
– Az az érzésem, hogy nemcsak vagyontárgyak forognak kockán. Talán a becsület?
– Több, mint a becsület – jegyezte meg Mummius zordan, és szemébe űzött kifejezés költözött.
– Akkor hát egy élet? Egy élet forog kockán?
Arckifejezéséből tisztán ki tudtam olvasni, hogy gyilkossági ügyről beszélünk. Egy zsíros összeg, egy rejtélyes kliens, egy gyilkosság – minden ellenállásom szertefoszlott. Ennek ellenére minden erőmmel azon voltam, hogy ennek jele se látszódjék rajtam.
Mummius egyre gyászosabb arcot vágott. Olyanformát, ahogy a harcos néz a csatatérre: nem az ölés előtti izgatottság, hanem a véres küzdelem utáni állapotban, a mészárlás és a kétségbeesés emlékeibe burkolózva.
– Nem egy élet – szólalt meg aztán lelassulva. – Nem csak egyetlen élet a tét, hanem sok-sok élet. Tucatnyi és tucatnyi élet – férfiaké, nőké, gyerekeké – függ egyetlen hajszálon. Hacsak valami meg nem hiúsítja a öldöklést, a vér úgy folyik majd, mint a patak, és a kisdedek sírását még Hádész Kapuinál is hallani fogják.
Megittam az utolsó korty bort, és félretoltam a kupát.
– Marcus Mummius, nem árulod el nekem, hogy kinek a megbízásából jársz itt, és mit kívánsz tőlem?
A férfi megrázta a fejét.
– Már így is eleget mondtam. Lehet, hogy mire megérkezünk, a felfokozott helyzet lecsillapodik, a gondok megoldódnak, és a te szolgálataidra nem is lesz szükség. Abban az esetben pedig jobb ha nincs tudomásod semmiről.
– Vagyis nem magyarázod meg a helyzetet.
– Nem. De a fizetségedet megkapod, akármi is történjen.
Bólintottam.
– Mennyi időt töltünk távol Rómától?
– Öt napot, amint azt már mondtam.
– Módfelett magabiztosan beszélsz.
– Öt napot – bizonygatta –, és azután visszatérhetsz Rómába. Hacsak nem hamarabb. De annál biztosan nem tart tovább. Öt nap múlva minden elválik, akár jó, akár rossz fordulatot vesznek az események…
– Értem – mondtam, de egy szavát sem értettem. – Merre is megyünk pontosan?
Mummius összeszorította az ajkát.
– Ugyanis – folytattam. – nem hinném, hogy szívesen csellengenék a vidéken ezekben a mostani, zavaros időkben, anélkül, hogy sejtésem lenne róla, milyen cél lebeg a szemem előtt. Egy kisebbfajta rabszolgafelkelés zajlik éppen, ha jól emlékszem, épp az imént firtattuk. Megbízható vidéki forrásaim szerint nem ajánlatos most nekivágni az útnak, hacsak nem elengedhetetlenül fontos.
– Biztonságban leszel – csattant fel Mummius tekintéllyel a hangjában.
– Akkor hát szavadat adod, mint katona – vagy mint volt katona –, hogy biztonságban leszek.
Mummius szeme összeszűkült.
– Mondtam, hogy szavatolom a biztonságod.
– Jól van. Akkor azt hiszem, legjobb lesz, ha Belbót itt hagyom, hogy védelmezze Bethesdát. A megbízód biztosan rendelkezésemre bocsájt egy testőrt, ha igénylem. De Ecót mindenképp magammal akarom vinni. Feltételezem, a megbízód lesz annyira bőkezű, hogy őt is ellátja élelemmel és fekvőhellyel.
A küldött hátranézett Ecóra, és szemében kételkedő fény villant fel.
– De hiszen ez csak egy fiú.
– Eco tizennyolc éves. Két évvel ezelőtt öltötte magára férfiúi tógáját.
– Néma, igaz?
– Igen. Ideális katonatulajdonság, nemde?
Mummius felhorkant.
– Szerintem nem lesz akadálya.
– Mikor indulunk? – kérdeztem.
– Amint elkészültetek.
– Akkor hát reggel?
Úgy nézett rám, mintha egy lusta légiós lennék, aki a csata előtt engedélyt kér egy kis szunyókálásra. Hangjába visszatért a parancsnoki él.
– Nem! Amint készen álltok. Már így is elég időt vesztegettünk.
– Hát jól van – ásítottam. – Csak megmondom Bethesdának, hogy pakoljon össze néhány holmit…
– Arra semmi szükség. – Mummius mereven kihúzta magát, Még mindig elcsigázottnak látszott, de szemlátomást örült, hogy ismét átveheti a parancsnokságot. – Mindent a rendelkezésedre bocsátunk, amire szükséged lesz.
Gondolhattam volna, hogy egy kliensnek, aki hajlandó napi négyszáz szeszterciuszt fizetni, semmiféle gondot nem jelentenek olyan hétköznapi apróságok, mint például egy váltás ruhát, egy fésűt, vagy egy rabszolgát keríteni számomra, aki a csomagomat viszi.
– Akkor csak egy pillanatot kérek, hogy elbúcsúzzak Bethesdától.
Épp kiléptem a szobából, amikor Mummius megköszörülte a torkát.
– Csak a biztonság kedvéért – kezdte, miközben felváltva nézett rám és Ecóra –, remélem, egyikőtök sem hajlamos a tengeribetegségre.


KETTŐ

– De hova visz téged ez az ember? – vallatott Bethesda. Igen, akármilyen felháborítónak tűnhetett egy rabszolga részéről, Bethesda vallatott és követelőzött. Csak azok érezhették valószínűtlenül arcátlannak szavait, akik még sohasem találkoztak vele. – Kicsoda ő? Miből gondolod, hogy megbízhatsz benne? Mi van, ha az egyik régi ellenséged küldte, hogy elcsalogasson a városból egy félreeső helyre, ahol nincs szemtanú, amikor elvágja a torkod?
– Bethesda, ha valaki el akarná vágni a torkomat, nem kellene ilyen kalamajkába kevernie magát, hanem elvégezné itt, a Suburában. Vagy felbérelne egy orgyilkost valamelyik utcasarkon.
– Igen, és pont ezért fogadtad fel Belbót. Hogy megóvjon. Miért nem viszed magaddal?
– Mert jobban szeretném, ha itt maradna, és téged védelmezne amíg távol vagyok. Így nem kell miattad aggódnom, akármerre is járok.
Bethesda még az éjszaka közepén, álmából felriasztva is elragadó látványt nyújtott. Ezüstös tincsekkel tarkított fekete haja torzonborz glóriát vont a feje köré. Még akkor is magán hordozta a megingathatatlan méltóság jeleit, amikor mérgesen csücsörített. Ez a kisugárzás vonzott oda hozzá az alexandriai rabszolgavásár forgatagában, tizenöt esztendeje. A kétség hullámzott át rajtam, mint mindig, amikor el kellett válnom tőle. A világ egy veszélyes és bizonytalan hely, és az életforma, amit választottam, gyakran kihívja ellenem a sorsot. Már rég megtanultam, hogy ne adjam jelét gyötrő kétségeimnek. Bethesda az ellenkezőjét tette.
– Hatalmas összegről van szó – vigasztaltam.
– Ha tényleg az igazat mondja – prüszkölte.
– Szerintem az igazat mondja. Senki sem maradhat életben egy olyan városban, mint Róma, ha nem fejleszti ki magában azt az ösztönös ítélőképességet, amit én. Marcus Mummius őszinte ember, amennyire megengedik neki. Elismerem, hogy nem túl készséges, de…
– Hiszen még azt sem árulja el, ki küldte!
– Valóban nem, de nyíltan bevallja, hogy nem mondhatja el. Vagyis, más szóval, az igazat mondja.
Bethesda durva hangot préselt ki az ajkai közül.
– Most úgy beszélsz, mint a szónokok, akiknek dolgozni szoktál, mint az a nevetséges Cicero, aki szerint az igazság hazugság és a hazugság az igazság, ahogy éppen kedvünk tartja.
Elharaptam a nyelvem, és mély lélegzetet vettem.
– Bízz bennem, Bethesda. Eddig is életben maradtam, nem igaz?
Mélyen a szemébe néztem, és valami enyhe melegséget láttam a hideg lángnyelvek közepette. A vállára tettem a kezem. Lerázta magáról, és elfordult. Úgy viselkedett, ahogy szokott.
Közelebb léptem, és a hátára simítottam a kezem, becsúsztatva tenyeremet a fekete fürtök zuhataga alá. Nem volt joga visszautasítani engem, és nem is húzódott arrébb, de az érintésemre megmerevedett, és makacsul felemelte a fejét. Akkor sem mozdult, amikor lehajoltam, hogy csókot nyomjak a fülére.
– Visszatérek – suttogtam. – Öt nap múlva visszatérek. A ház ura megígéri neked.
Láttam, hogy összeszorítja a fogát, és az álla remegni kezd. Gyorsabban kezdett pislogni, és észrevettem, hogy szeme sarkában egy szarkalábakból álló legyező rajzolódik ki. Maga elé nézett, az üres falra.
– Más lenne, ha tudnám, merre mész.
Elmosolyodtam. Bethesda egész élete során csak két várost ismert, Alexandriát és Rómát. A kettő között megtett úttól eltekintve soha nem távolodott el egyiktől egy mérföldre sem. Mit számított neki, ha azt mondom, hogy Kümébe vagy Karthágóba megyek?
– Nos, ha ez megnyugtat – sóhajtottam –, sejtésem szerint Ecóval együtt Baiae közelében töltjük majd az elkövetkező napokat. Hallottál már róla, ugye?
A rabszolganő bólintott.
– Gyönyörű kis település délre, a part mentén – folytattam. – Misenum hegyfoka alatt terül el, egy öbölben fekszik, melyet a helybeliek Kehelynek hívnak. A Puteolit és Pompejit összekötő folyón két oldalán található. Azt mondják, varázslatos a kilátás Caprira és a Vezúvra. A gazdagok leggazdagabbjai pompás villákat építenek a tengerpartra, és a forró iszapban fürdenek.
– De honnan tudod, merre mész, ha ez a férfi nem árulta el neked?
– Csak találgatok.
Bethesda tartása kissé elernyedt az érintésem alatt. Felsóhajtott, és tudtam, hogy beletörődött a távozásomba és abba, hogy néhány napig egyedül kell kezébe vennie a ház irányítását, valamint a többi rabszolga igazgatását. Korábbi tapasztalatomból tudtam, hogy távollétemben könyörtelen zsarnokká változik. Csak remélni tudtam, hogy Belbo a sarkára áll, és szembenéz a szigorú parancsolóval. A gondolatra ismét elmosolyodtam.
Megfordultam, és láttam, hogy Eco az ajtóban várakozik. Egy darabig a heves elragadtatás honolt az arcán, aztán karba fonta a kezét, és a mennyezetre szegezte a tekintetét, mintha megtagadna minden érdeklődést a gyengéd jelenet iránt, melyet éppen félbeszakított. Sietve csókot leheltem Bethesda arcára, aztán sarkon fordultam.
Marcus Mummius fel-alá járkált az előtérben, gondterheltnek és türelmetlennek látszott. A magasba emelte a kezét, amikor megpillantott, és kirontott az ajtón. Azt sem várta meg, hogy beérjem, csak egy lekicsinylő pillantásra méltatott, mellyel kifejezte véleményét arról, hogy ennyi időt vesztegettem el a búcsúzkodással – pláne egy rabszolgától.

Lesiettünk a meredek lejtőn, mely az Esquilinus-domb oldalán kígyózik, és Eco fáklyájának fényében ügyeltünk az alattomos gödrökre. Ahol végül az ösvény beletorkollott a Subura Útjába, két férfi várakozott ránk négy lóval.
Mummius emberei úgy néztek ki, és úgy viselkedtek, mint a légiósok, amikor nem az egyenruhájukat viselik. Könnyű gyapjúköpenyük alól kések villantak, és én megnyugodtam, hogy sötétedés után mégsem kell védelem nélkül nyakunkba vennünk a római utcákat. Benyúltam a köpenyem alá, és megérintettem saját tőrömet. Mummius ugyan biztosított felőle, hogy minden kérésemnek eleget tesznek, én azért magammal hoztam a saját fegyveremet is.
Mummius nem számolt Ecóval, így végül a legerősebb hátaslovat kaptam, a fiú meg mögöttem ült átkulcsolva a derekamat. Míg az én felsőtestem széles és vaskos (habár az utóbbi időben ugyanez elmondható a derekam tájáról is), Eco vékony és szálkás – a jószág meg sem érezte a súlykülönbséget.
Az enyhe éjszakában csak halványan lehetett érezni a kora ősz hűvös fuvallatait, az utcák mégis kihaltak voltak. Veszedelem idején a rómaiak óvakodtak a sötétségtől, napnyugta idején bezárták házaikat, és az utcákon nem maradt más, mint néhány kerítő, részeg és bajkereső. Így történt a polgárháborúk vérzivataros idején, így volt Sulla diktátorságának nyomasztó éveiben, és nem zajlott másként most sem, amikor a Spartacus-hívek felkeléséről suttogott mindenki. Hátborzongató históriák keltek szárnyra a Forumon a rabszolgákról, akik egész falvakat foglaltak el és égettek porig, hogy utána egykori gazdáikat egyék meg ebédre. Az alkonyatot követően a rómaiak visszautasítottak minden meghívást, és iparkodtak kiüríteni az utcákat. Még hálószobájuk ajtaját is bezárták, így mialatt aludtak, azok a rabszolgák sem juthattak be, akikben a leginkább megbíztak. Verejtékben úszva riadtak fel lidércnyomásos álmaikból. A káosz megint rászabadult a világra, és úgy hívták: Spartacus.
Lovaink patái végigcsattogtak a Suburán, sötét sikátorok mentén, melyek vizelettől és rothadó szeméttől bűzlöttek. Utunkat itt-ott a macskaköves utak fölé behajló felső emeletek ablakaiból kiszivárgó fény világította meg, zene és ittas nevetés foszlányai hullámzottak a fejünk fölött, és enyésztek el, amint továbbhaladtunk. A magasban a csillagok nagyon messzi és nagyon hideg tüneményeknek látszottak: egy jeges tél előhírnökei voltak. Melegebb lesz odalent, Baiae környékén, gondoltam, ahol a nyár tovább időzik a Vezúv árnyékában.
A Subura Útja végül összecsókolózott a Forummal, ahol az elhagyatott terek és templomok között természetellenesen visszhangzott a lovak patkójának kopogása. Megkerültük a legszentebb helyeket, ahova lóháton még éjjel sem volt szabad bemenni, majd a Capitolinus- és a Palatinus-dombok között kanyargó, szűkös völgyben délnek fordultunk. Széna és trágya súlyos szaga ülte meg a Forum Boarium nagy marhapiacát, mely szintén csendben szunnyadt, s csak elvétve bődült fel egy-egy állat a karámban. A magas talapzaton felállított bronzökör fakón derengett felettünk a homályban: nem volt több mint a fej, a szarvak és a test jókora sziluettje. Úgy pózolt, akár egy kőszirtről letekintő óriás Minótaurosz, akinek a csillagos ég szolgált háttérként.
Megkocogtattam Eco lábát, mire előrehajolt, hogy hallja, amit mondok.
– Éppen úgy van, ahogy gondoltam – suttogtam. – A Tiberis felé tartunk. Álmos vagy?
Nyomatékosan kétszer is ráütött a vállamra.
– Jó – nevettem fel. – Akkor őrködjél, amíg lehajózunk Ostiába.
Még több ember várt ránk a folyóparton, akik rögvest elvitték a lovainkat, amint leszálltunk a nyeregből. A leghosszabb móló végén indulásra készen állt a hajónk. Ha álmos képzelődésemben azt hittem, szép lassan és kényelmesen lehajókázunk a Tiberisen a tengerpartra, nagyot tévedtem. Ez a jármű nem az a könnyű kis vitorláshajó volt, amit magam elé képzeltem, hanem egy irdatlan bárka, melyet tucatnyi rabszolga hajtott evezővel. Tatján egy kormányos ült, a hajó közepét pedig egy fedél árnyékolta. Ezt a bárkát a lehető legnagyobb sebességre és teherbírásra építették. Mummius nem húzta az időt, gyorsan a fedélzetre terelt minket. Két testőre követte, és habozás nélkül nekiindultunk.
– Itt lefekhettek aludni, ha szükségét érzitek – mutatott a férfi a fedett rész felé, ahol egy halom takaró hevert festői összevisszaságban. – Nem mondhatni, hogy fényűző, és rabszolganőt sem ajánlhatok fel, hogy felmelegítsen titeket, de legalább a tetvektől biztonságban vagytok. Hacsak le nem ugrottak ezekről a semmirekellőkről. – Erőteljesen belerúgott az egyik evező rabszolga vállába. – Mozogjatok! – kiáltott rájuk. – És ajánlom, hogy jobb időt teljesítsetek, mint felfelé a folyón, mert különben végérvényesen a nagy hajóra száműzlek benneteket!
Nevetéséből hiányzott minden vidámság. Most, hogy visszatért a saját közegébe, jobban megnyilvánult Mummius kedélyes természete, de én nem voltam biztos benne, hogy tetszett, amit láttam. Egyik emberét őrködésre utasította, aztán magára húzott a takarókat.
– Ébressz fel, ha szükséges – suttogtam Ecónak, és megszorítottam a kezét, hogy biztosan rám figyeljen. – Vagy aludj, ha tudsz. Nem hinném, hogy veszély les ránk.
Azzal csatlakoztam Mummiushoz a ponyva alatt, de a távolabbi szegletbe fészkeltem magam. Nem kis erőfeszítésembe került, hogy gondolataimat távol tartsam a saját ágyamtól és Bethesda testének melegétől.

Megpróbáltam aludni, de kevés sikerrel. A bilincsek csörgése, az evezők csobbanása a vízben és a folyó végeérhetetlen dörgölőzése a hajó fenekéhez egy idő után valamiféle görcsös félálomba ringatott, melyből viszont unos-untalan felébresztett Marcus Mummius horkolása. Mikor negyedszer riadtam fel az érdes hangra, kidugtam a lábam a takaró alól, és gyengén megrúgtam az oldalát. Egy pillanatra elhallgatott, aztán újra kezdte: mintha lassan a halálba fojtogatta volna valaki. Halk nevetés hangját sodorta felém a szél, mire felkönyököltem, és Mummius két őrét láttam a hajóorrnál. Engem néztek, szorosan egymás mellett állva, és teljesen éberen sutyorogtak maguk között. A másik irányba fordítottam a fejem, ahol a kormányos ült a helyén, szakállas óriás, és szemlátomást semmi mással nem törődött, csak a folyóval. Eco a közelemben kuporgott, és az alacsony korlát fölött a vizet szemlélgette, akár Narkisszosz, aki a víztükörben gyönyörködik saját, csillagokkal övezett tükörképében.
Végül Mummius horkolása csendesebbé vált, és összemosódott a fa és a víz összesimulásának hangjával. Az egyenletes, ütemes evezés hangja és a rabszolgák szabályos légzése tökéletes altatóként szolgált, Morpheusz mély, gyógyító ölelése mégis elkerült. Kényelmetlenül forgolódtam a takarók alatt, hol melegem volt, hol fáztam, és gondolataim vak sikátorokon gördültek lefelé, hogy aztán kettőzött erővel visszataláljanak önmagukba. A szendergés kipihentség nélküli renyheséget és felfrissülés nélküli nyugalmat hozott: mire elértük Ostia kikötőjét, tompább ember voltam, mint amikor Marcus Mummius felriasztott álmomból néhány órával azelőtt. Ahogy az idő és a tér különös módon szétvált, az elmémet megülő ködben úgy képzeltem, az éjszaka örökké fog tartani, és a végtelenségig hajózunk majd a sötétben.

Mummius kitessékelt minket a bárkáról a mólóra. A testőrök velünk tartottak, de a rabszolgák a hajón maradtak. Összegörnyedve, kimerülten kapkodtak levegőért. Hátranéztem egy pillanatra, és láttam, ahogy a csillagok fénye elcsúszik zihálástól nyugtalan, széles, izzadt hátukon. Az egyikük áthajolt a hajó korlátján, és a vízbe okádott. Az utazás során akadt egy pont, amikor már nem hallottam tovább szakadozott légzésüket és az evezők egyenletes ráspolyozását; teljességgel megfeledkeztem róluk, ahogy az ember egy őrlőszerkezet kerekeiről is megfeledkezik. Ki vesz észre egy kereket, amíg nincs szüksége olajozásra, vagy egy rabszolgát, amíg meg nem betegszik vagy éhessé, esetleg erőszakossá nem válik? Megborzongtam, és beburkoltam vállamat a takaróval, hogy kizárjam a hűvös tengeri levegőt.
Mummius végigvezetett minket a folyó torkolatának mentén. A deszkákból kiépített út alatt a hullámok csendesen nyaldosták a cölöpöket. Jobbra egy egész sor folyami hajót láncoltak a dokkokhoz. Balra egy sziklafal szaladt a magasba, melyhez ládákat és kosarakat támasztottak nagy halmokban. Az árnyékok sötét kuszaságban olvadtak össze. A kőfal mögött szunnyadt Ostia városa. Itt-ott megpillantottam egy felső emelet ablakának fényét, és bizonyos időközönként a városfalba is szúrtak lámpásokat. Rajtunk kívül azonban egy éber ember sem moccant sehol. A fényfoszlányok furcsa játékokat űztek velem: úgy láttam, mintha egy kolduscsalád kuporogna az egyik sarokban, de később egy patkány futott elő a kupacból, és kiderült, hogy csupán egy halom rongyról van szó.
Megbotlottam egy kilazult deszkában. Eco megragadta a vállamat, hogy megtartsa az egyensúlyom, aztán Mummius is ráütött a hátamra, de ez kevésbé tűnt biztatásnak, inkább lesújtó csapásnak.
– Nem aludtál elég jól? – ugatott rám durva hangján. – Én már napi két órával is elboldogulok. A hadseregben megtanulsz állva aludni, sőt, menetelés közben, ha muszáj.
Mogorván bólintottam. Raktárak, kikötőgátak, lezárt piacterek és hajójavító műhelyek mellett haladtunk el. A só kipárolgása egyre erősödött a levegőben, és a tenger sziszegő morajlása összekeveredett a folyó egyenletes áramlásának hangjával. A dokkok végéhez értünk, ahol a Tiberis hirtelen kiszélesedik, és a tengerbe önti tartalmát. A városfal elkanyarodott dél felé, előttünk pedig feltárult a hatalmas, csillagfénnyel átitatott, nyugodt víztömeg. Ezen a helyen egy újabb, még nagyobb hajó várt minket. Mummius levezetett minket a lépcsőn a hajótérbe. Rárivallt a szolgák felügyelőjére, és a bárka elindult a vízen.
A kikötő fokozatosan eltávolodott. A hullámverésben hánykolódni kezdett a hajó, és Eco riadtan kapaszkodott a karomba.
– Ne aggódj – nyugtattam meg. – Nem időzünk sokáig ezen a hajón.
Kisvártatva, miután megkerültünk egy alacsony, sziklás hegyfokot, egy még hatalmasabb hajó látványa tárult a szemünk elé.
– Egy tirem! – suttogtam.
– Úgy hívják, Fúria – tájékoztatott Mummius, aki elmosolyodott ámulatom láttán, és büszke mosoly áradt szét az arcán.
Nagy hajóra számítottam, de egy ilyen monumentális, háromsorevezős gályára semmiképp. Három árboc emelkedett a fedélzetről az ég felé, vitorláik óriás csuklyákként kornyadoztak a szélben. Három sor evező türemkedett ki a hajó hasából. Lehetetlennek tűnt, hogy egy ilyen kolosszális víziszörnyet csak egy ember szállítására parancsoltak volna ide. Mummius meggyújtott egy fáklyát, és a feje fölé tartotta, mire a nagy hajó fedélzetén is meggyulladt egy fáklya, és visszaintegetett. Ahogy közeledtünk, a hatalmas jármű legénysége valósággal rajzani kezdett a fedélzeten, egyesek felmásztak az árbocokra – és minden olyan némán zajlott, mintha szellemek szállták volna meg a hajót a csillagfényes éjszakában. A vízből kivont evezők életre keltek, akár egy százlábú lábai, és becsobbantak a hullámok közé. Kibomlottak a vitorlák, és feszesen dagadni kezdtek a lágy szellőben. Mummius megnedvesítette ujját, és feltartotta.
– Nem erős a szél, de legalább egyenesen délnek fúj. Remek!
A nagy hajó oldalához siklottunk. Egy kötélhágcsót eresztettek le, melyen először Eco mászott fel, aztán én is követtem. Marcus Mummius jött fel utolsónak, és felhúzta maga után a létrát. A kisebb hajó elfordította az orrát, és visszaindult Ostiába. Mummius sietve szelte végig a hajó fedélzetét az orrtól a tatig, utasításokat osztogatva. A Fúria inogva hintázni kezdett a hullámokon. A gályarabok együttes nyögésére az evezők nagy csobbanással belevájtak a habok közé, és ismét összemosódott az ember és a víz ütemes hangja. Visszanéztem Ostia kikötőjére, a város tenger felől látható arcára, a keskeny partszakaszra, és a cserepes háztetőkre, melyek a falak fölé magasodtak. A település döbbenetes gyorsasággal enyészett el a távolban, a falak porszemmé lettek, miközben a sötét víz örvényei árasztották el a világot körülöttünk. Róma hirtelen nagyon távol került tőlem.
Marcus Mummius a legénységgel foglalkozott, rólunk jóformán megfeledkezett. Ecóval felfedeztünk egy csendes kis zugot, és megkíséreltük bepótolni az alvást. Egymásnak támaszkodtunk, még a fejünket is a takarókba burkoltuk a nyílt tenger hideg széllökései elől.
Váratlanul Mummius megrázta a vállam, hogy felébresszen.
– Mit műveltek itt a fedélzeten? Az ilyen hozzátok hasonló, elkényeztetett városlakó menten belázasodik és meghal a nyirkos levegőtől. Gyertek velem mindketten, van számotokra egy szoba a hajó tatjában.
Követtük, de újra és újra megbotlottunk az összetekert kötelekben és a rejtett fedélzeti nyílásokban. A keleten borongó, sötét hegyek fölött már szárnyait bontogatta a hajnal. Egy rövid lépcsőn mentünk le az apró helyiségbe, ahol két priccs várt ránk, szorosan egymás mellett. Leroskadtam a közelebbire, és megborzongtam a kellemes sokktól, hogy végre egy vastag matracon hálhatok, melyet a legfinomabb liba-tollal tömtek meg. Eco elfoglalta a másik priccset, majd macskamódra nyújtózni és ásítozni kezdett. A nyakam köré húztam a takaró tetejét, és félig álomba merülve átvillant a fejemen a gondolat, hogy Mummius esetleg a saját fekhelyét áldozta fel az érdekünkben.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy a kinti helyiségben ácsorog, keresztbe font karral, a falnak támaszkodva. Arca alig volt kivehető a hajnali szürkületben, de finoman remegő szemhéját és állkapcsának ernyedtségét látván kétségem sem maradt felőle, hogy Marcus Mummius, ez a becsületes és sohasem kérkedő katona, mélyen aludt és álmaiba merült ott a falnál ácsorogva.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza