Főkép

Hát igen: vannak olyan könyvek, amiket elolvas az ember, és utána csak néz ki a fejéből. Vagy azért, mert tetszett, vagy azért, mert nem tetszett, vagy azért, mert annyira kavarognak benne az elolvasottak, hogy nem tud szabadulni a hatásuk alól. Velem ez utóbbi történt. Pedig teljesen véletlenül botlottam bele a könyvbe.

Szerintem mindannyian ismerjük a „A bárányok hallgatnak” című filmet vagy könyvet. Az abban szereplő nyomozó (Jack Crawford) figurája egyáltalán nem a képzelet szüleménye, hiszen létezik az FBI-on belül egy elit csoport, az úgynevezett Viselkedéstudományi és Nyomozástámogató Részleg, aminek 1995-ig éveken át egy kiemelkedő személy, John Douglas volt a vezetője. Az ő személye ihlette Crawford alakját. Ez az ember 25 évi szolgálat után vonult nyugdíjba, és ebben a könyvében – ami egy kicsit önéletrajz, egy kicsit visszaemlékezés, egy kicsit esettanulmány – negyedszázados tapasztalatait osztja meg velünk. Az alaptéma tehát elég izgalmasnak ígérkezik, és ehhez az olvasmányosságot a szerzőtárs, Mark Olshaker szakértelme garantálja.

Engem személy szerint mindig is vonzott az, hogy vajon mi járhat az emberek fejében bizonyos helyzetekben. Szerintem nem vagyok egyedül azzal a „hóbortommal” sem, hogy az utcán sétálva vagy tömegközlekedési eszközön utazva megpróbálom kitalálni egy-egy emberről, vajon milyen lehet az élete. Nos, John Douglas az általam amatőr módon, „játszásiból” elkészített személyiségrajzok készítését választotta hivatásának. Ő volt az az ember, aki vette magának a fáradtságot, és a brutálisan elkövetett gyilkosságok színhelyén összeszedett információk alapján személyiségrajzot készített az elkövetőről: neme, kora, bőrszíne, foglalkozása, családi állapota, stb. Az így adott értékes információkkal nagyban segítette a nyomozást.

Tudását, tapasztalatait – többek között – úgy gyarapította, hogy már elítélt sorozatgyilkosokkal és merénylőkkel (pl. Charles Manson, Sirhan Sirhan, Richard Peck, John Wayne Gacy, David Berkowitz, James Earl Ray) készített börtöninterjút. Az egész könyv lényegében ilyen hírhedt emberek tetteit ismerteti, majd megpróbálja feltárni a brutális cselekedetek motivációit. Bár a könyv meglehetősen olvasmányos, azért senki ne reméljen tőle felhőtlen kikapcsolódást. Érzékenyebb lelkű embereknek semmiképpen nem ajánlom, de még azok is vigyázzanak vele, akik egyébként teljes lelki nyugalommal néznek, meg vagy olvasnak el bármilyen horrort vagy thrillert. Olvasás közben egyre csak az zakatolt a fejemben, hogy bárkiből bármikor könnyedén lehet áldozat – vagy éppen elkövető.

Ha valaki szerette a Millenium című sorozatot, az biztosan legalább annyira nehéz szívvel fogja letenni a könyvet, mint én. Már tervbe vettem, hogy újra elolvasom a következő – legalább ennyire ígéretesnek tűnő – kötetet, aminek címe: Sötétség.