Főkép

Az orkok és déróriások egyesült serege megkezdte invázióját északon. Harcpöröly Bruenor király élet és halál között lebeg, kis seregét elsöprő túlerő üldözi. Drizzt Do’Urden elszakadt barátaitól, és egyedül kénytelen megküzdeni tengernyi ellenfelével és saját kétségeivel. Eközben egyre több szörnyeteg merészkedik elő hegymélyi barlangjából, hogy Sokvesszős Obould király zászlója alá gyűljön. Ebben a cseppet sem reményteli hangulatban indul a Vadászpengék trilógia második része.

A ravasz ork királyt, valamint déróriás szövetségesét manipuláló maroknyi drow renegát a pusztulás szélére sodorta észak civilizált lakóit. Sikerült elérniük, hogy a szörnyek egyenként nem túl erős törzsei nagy számban egyesüljenek, és szervezett hadjáratba kezdjenek. Egy szerencsés véletlennek köszönhetően az orkok leghatalmasabb sámánjai összegyűlnek, és véres szertartással istenük áldását bocsátják királyukra, aki hihetetlen erő és tudás birtokába kerül.
Vezetésével a Mithrill Csarnokig űzik a mirabari menekültekkel egyesült Harcpöröly törpéket. Még Nanfoodle, a szeleburdi, de zseniális gnóm alkimista váratlan segítsége is csak a fejvesztett menekülés fedezésére elég.

Drizzt Do’Urden egyszemélyes háborúba kezd az ork sereg hátában, fájdalmas sebeket ejtve az amúgy sem túl egységes szövetségen. Mielőtt egyre meggondolatlanabb vadászatai a végzetét okoznák, találkozik két régi ismerőssel, és különös barátság kezd kialakulni közöttük. A magányos vadász végül ráveszi magát, hogy szembenézzen társa, Bruenor elvesztésével, és elindul a Mithrill Csarnok felé.

Az új rész tehát majdhogynem dark fantasy-nek sikerült. A legtöbb főszereplő lelkét sötét gondolatok terhelik. Kétségbeesés, bizonytalanság és félelem kezd úrrá lenni rajtuk. Talán az egyik legjobb példa erre, amikor Wulfgar és Cattie-brie egy ősi nagy csata helyszínén állnak. Tudják, hogy pár évszázada véres, és hősi harcban győztek a törpék, de egy hősre se emlékeznek név szerint. Felmerül bennük saját mulandóságuk, hiszen ezek szerint rájuk sem fognak emlékezni pár generáció múlva az erre járók, hiába áldozzák életüket a jó ügyért. Sajnos a filozofikus gondolatok néhol már túl erőltetettnek tűnnek. Legfőképp a fejezetek elején található Drizzt elmélkedésekre gondolok.

Szerencsére azonban ez sem tudja különösen rontani a regény értékét. Az előző részhez hasonlóan most is sok figyelmet kapnak a törpék, akik közül egyre többet ismerünk meg. És itt nem a pajzsos-fejszés tucat-törpékre kell gondolni.

Összességében élvezhető, könnyen olvasható könyvre számíthat, aki kifizeti érte az elég borsos árat. Sokszor szinte már a következő részt szeretné kézbe venni az ember, hiszen Salvatore-nak sikerült fordulatos, és érdekfeszítő történetet lenyúzni szegény rókáról. Ha a tendencia folytatódik, akkor igazán remek harmadik részt fogunk kapni.