Főkép

A modern detektívtörténetet elmaradhatatlan nyomozója ezúttal az angol rendőrség felügyelője, és jó, ha három éve van még hátra nyugdíjig. Egyébiránt műkedvelő színész és – legalábbis kollégái szerint – eleven kövület, aki egy régenvolt korszak túlélőjeként szemléli környezetét. A látottak feletti nemtetszését pedig nem győzi hangoztatni – bár csekély eredménnyel.

Az ő csendes vidéki életébe robban be a szenzáció: a Házi őrizet címen futó valóságshow egyik villalakóját meggyilkolják. Számtalan kamera, operatőrök, technikusok, valamint hozzávetőlegesen negyvenhétezer interneten kukkoló szeme láttára. Az ember azt hinné, ilyen helyzetben gyerekjáték lesz elkapni a gyilkost, és Coleridge felügyelő is osztozik ebben az elképzelésben. Ám a gyilkos úgy látszik alaposan ismerte a helyszínt, mert sem használható nyom, sem bizonyítékként szolgáló felvétel nem maradt utána. Csak az áldozat, akinek fejéből márkás konyhakés nyele kandikál kifelé. A nyomozás elindul, a nyomozók pedig kezdésként végignézik az addigi felvételeket. Mire napokkal később túljutnak a kötelező, többszáz órányi felvétel bámulásán, nem csupán alaposan ismerik a résztvevőket, hanem megcsömörlenek a műsortól. Főleg, mivel menet közben számtalan dolog lelepleződik. Csak a gyilkos kiléte marad titokban.

Elton jó érzékkel használja ki az eltérő közegből érkező szereplők kínálta lehetőséget, hihető beszédstílusokkal és viselkedésmintákkal ruházza fel őket (mi pedig megismerhetjük mi vár ránk majd néhány évnyi valóságshow után). Különösen hatásos (vagy inkább ijesztő, ha az 1984-re emlékeztető minimalista szókincsre és szerkezetre gondolok) a műsorvezető hölgy, valamint egynémely lakó beszéde, amit jól példáz az alábbi beszélgetés:

„– Húúúú! – kiáltotta. – Ez nagyon ott volt! Királyság! Tök állat! Húúúú!
Egyetértése jeléül a közönség újult erővel folytatta a kurjongatást.
Chloe izmos karjával átölelte Laylát. – Bírjuk a csajt mi? Hát nem egy erős szupercsaj?
Újabb kurjongatás és üvöltözés jelezte, hogy bizony a közönség nagyon bírja Laylát.
– Annyira büszkék vagyunk rád, anyukám, zseniális vagy.”

Szóval vannak pillanatok a regényben, amikor az irodalmi magasságokat messzire elkerüljük. Azt sem lehet szó nélkül hagyni, hogy az áldozat kilétét is csak valamikor a történet felénél árulja el a szerző (bár magát a tényt rögtön kezdéskor megosztja velünk) – bizonytalan találgatásra késztetve az olvasót. A feszültség egészen a befejezésig fokozódik, aztán egy váratlan fordulattal magára hagyja a tátott szájú olvasót.

Részlet a regényből