Főkép

A legtöbb gyilkosságra zárt környezetben, ismerősök között került sor. Hát a Házi őrizet-nél zártabb környezetet keresve sem találni, és mire a gyilkosság bekövetkezett, a villalakók kiválóan megismerhették egymást, de annyit mindenképpen tudtak egymásról, amennyit ki-ki látni engedett magából, ennél többet pedig soha senki nem is tudhat senkiről. Ezek az emberek gyakorlatilag mást se csináltak, csak beszéltek, egymásnak és egymásról, éjjel-nappal, az ébrenlét minden másodpercében.
Lehetséges, hogy valamelyikük egyszerűen annyira az idegeire ment a másiknak, hogy az megölte?
De hát ezek mind idegesítők voltak. Legalábbis Coleridge szemében. Egytől egyig, a feszes hasizmukkal és pucér hátsójukkal, bi- és tricepszeikkel, a tetoválásaikkal és mellbimbópírszingjeikkel, osztatlan érdeklődésükkel a csillagjegyek iránt, egymás végtelen ölelgetésével és tapogatásával, és mindenekelőtt a valódi intellektuális érdeklődés teljes hiányával bármi iránt ezen a bolygón, ami nem kapcsolódott közvetlenül a saját személyükhöz.
Coleridge felügyelő egy kanál vízben meg tudta volna fojtani őket. …
– Nos, kezdjük talán az elején, nem igaz? Ha már csinálunk valamit, csináljuk módszeresen. – Coleridge fogta az “1. sugárzott összefoglaló” feliratú kazettát, és betette a lejátszóba.

Egy ház. Tíz játékos. Harminc kamera. Negyven mikrofon. Egyetlen túlélő.
A szavak ökölcsapásokként vágódtak a képernyőre.
Eszelős, dühödt rockzene kísérte a posztpunk grafikát és a háttérben megjelenő szemcsés alakokat.
Egy megperdülő robotkamera.
Egy szögesdrót kerítés.
Egy vicsorgó őrkutya.
Egy lány, háttal a kamerának, leveszi a melltartóját.
Közeli egy üvöltő, dühtől eltorzult szájról.
Még több gitárricsaj. Még több grafika.
A nézőnek a leghalványabb kétsége sem lehetett, hogy ezt a programot menők készítik, menőknek. Világos volt az üzenet: az unalmas emberek keressenek maguknak más szórakozást, de ha történetesen fiatal vagy, nyomod ezerrel, és pörögsz, mint állat, akkor ez a te műsorod.
Kilenc hét. Nincs pardon. Nincs menekvés.
Házi őrizet.
A főcím meredeken aláereszkedő, torzítós gitárfutammal véget ért. Egy utolsó pillanatra a Kíváncsi Fáncsi háza üres volt és nyugodt. Nagy, világos, barátságos tér, járólappal lerakott, tágas nappalival, kellemes közös hálószobákkal, rozsdamentes acél fürdőszobával és zuhanyzókkal, és úszómedencével a kertben.
Aztán kinyílt a bejárati ajtó, és tíz fiatal tódult be rajta, rajzott szét a jókora, egybeszabott nappaliban. Tíz ember, akik, mint az előzetes hírverés biztosította az ország nyilvánosságát, most találkoztak először életükben.
Hurráztak, sikoltoztak, ölelgették egymást, “Nagyon durva!”, hajtogatták fennhangon. Egyesek bementek a hálószobákba, és az ágyakon ugráltak, mások az ajtókereten húzódzkodtak, egy-kettő a háttérből figyelt, de láthatólag mind azon a véleményen voltak, hogy életük nagy kalandja vette kezdetét, amibe nem is vághattak volna bele ennél durvább csapattal. …

ELSŐ NAP. 16.15

– Tök király, a legkirályabb királyság, nagyon durva. Tökre be vagyok indulva, pörgök, mint állat – hadarta Kelly kifulladva a főmonitoron. Azért kereste fel a titokszobát, hogy elmondja, mennyire izgalmas és felvillanyozó ez az egész.
– Úgy értem, a mai nap kajakra a legdurvább nap az életemben, mert annyira, de annyira imádom az összes arcot a házban, és tudom, hogy tök szuperül ki fogunk jönni egymással. Azért így számítok rá, hogy lesznek feszültségek, és a végén lesznek pillanatok, amikor utálni fogok mindenkit. De ez akármelyik villalakóról elmondható, nem igaz? Alapból imádom ezeket az arcokat. Nagyon bejönnek nekem. És én is nekik.

Geraldine Fogartyra meredt a sötét vágószoba mélyén. – És te ezt akarod elmondatni vele, mi?
Bob fülét-farkát behúzta műanyag pohara mögött. – Hát, ha egyszer ezt mondta, Geraldine.
Geraldine szeme felvillant, orrcimpái kitágultak, és a producer felfedte kolosszális harapási hibáját. Mint amikor a szörny kirobbant John Hurt gyomrából a Nyolcadik utas: a halál-ban.
– Te hülye fasz! Te hülye, tesznye fasz! Azt egy majommal is leadathatnám, amit ténylegesen mondott! Egy pulykatojásképű, próbaidős, púp-a-hátamon, rejszmatyi tinédzserrel elmondathatnám, amit ténylegesen mondott! Te azért kapod a fizetésed, hogy megnézd, mi az, amit ténylegesen mondott, és megkeresd, amit mondatni akarunk vele, te fasz!
Fogarty szenvedő pillantást vetett a stáb fiatalabb, fogékonyabb tagjai felé.
– Kicsoda Kelly, Bob? – ütötte tovább a vasat Geraldine, és a csinos, fiatal, barna nőre mutatott a képernyőn. – Ki ez a lány nekünk?
Fogarty a tévére függesztette a szemét. Egy édes mosolyt sugárzó, nyitott, őszinte, naiv arcocska nézett vissza rá. – Hát...
– Kelly a mi ribancunk, Bob, a fő szarkeverő! A közutálatra kijelölt figurák egyike! Emlékszel a felvételi meghallgatásokra? A sok elfojtott ambícióra? A primitív magamutogatásra. A sok süket emancipunci szövegre. Emlékszel, mit mondtam akkor, Bob?
Fogarty emlékezett, de Geraldine azért elmondta.
– Azt mondtam, “Oké, te kis beképzelt majom, majd meglátjuk, mikor vezetsz saját életmódmagazint a tévében, ha ország-világ láthatja, milyen áskálódós szűzkurva vagy”, így volt?
– Igen, Geraldine, de a mai nap megmutatta, hogy valójában egész kedves. Persze kicsit üresfejű és hiú, de nem az a kimondott ribanc. Azt hiszem, komoly gondjaink lesznek, ha azt akarjuk, hogy ilyen szipirtyónak tűnjön.
– Olyannak fog tűnni, amilyennek mutatni akarjuk, és olyan lesz, amilyennek akarjuk, hogy legyen – vicsorgott Geraldine.

HARMINCADIK NAP. 9.20

– Geraldine máskor is így beszél magával? – kérdezte Trisha.
– Geraldine mindenkivel így beszél.
– Szóval volt alkalmuk megszokni, igaz?
– Az ilyesmit nem lehet megszokni, hölgyem. Számítástechnikai és médiatudományi doktorátusom van. Nem vagyok egy hülye fasz.
Trisha rábólintott. A legtöbb emberhez hasonlóan már a Házi őrizet sikere előtt hallott Geraldine Hennessyről. Geraldine a saját jogán is híresség volt. Egy híresen pikáns, provokatív és szabad szájú televíziós személyiség, kockáztatta meg Trisha.
– Marhaság! – mondta Bob Fogarty. – Geraldine egy tévéribanc, aki megjátssza, hogy ő találta fel a spanyolviaszt, és csak azért nem bukik bele, mert ismer néhány popsztárt, és Vivienne Westwood cuccokban jár. Igazából csak összelopkodja a gagyi, lebutított bulvártévés ötleteket, leginkább Európából és Japánból, megbolondítja egy kis menő, klubéletes, kábítószeres stílussal, és posztmodern iróniaként tálalja a középosztálynak.
– Szóval maga nem is szereti őt?
– Utálom, mint a bűnömet, hölgyem. A Geraldine Hennessyk tették tönkre a televíziózást. Az a nő egy kultúrterrorista. Egy rosszindulatú, ostoba, veszélyes ribanc.
Trisha megrökönyödve látta a félhomályban, hogy Fogartynak mindjárt kiesik a kezéből a pohár. – Csillapodjon, Mr. Fogarty – mondta.
– Nyugodt vagyok.
– Remek.
Aztán Fogarty lejátszotta Kelly vallomását, ahogy adásba került.
– Utálni fogok mindenkit.
Kelly három szót mondott összesen.

A Kiadó engedélyével.