Főkép

Az első rész után számtalan megválaszolatlan kérdés kavargott bennem azzal, kapcsolatban, hogyan is lett Anita az, ami: halottkeltő. Hogy lehet, hogy huszonnégy évesen jobban vonzzák a rejtélyes, és meglehetősen veszélyes (no és persze véres, bár ezt nem nagyon bírja) esetek, mint egy randi valami normális pasival. Bár, ha jobban belegondolok, nem is nagyon találkozik ilyenekkel. Az egyetlen, aki valóban felkelti az érdeklődését, és heves (bár jól titkolt) érzelmeket és vonzalmat vált ki belőle, az éppen a város új vámpírura, Jean-Claude, aki szeretné végre teljes egészében ember szolgájává tenni Anitát, és ennek érdekében többször is megpróbál a csökönyös lány lelkére beszélni. Vajon meddig tartanak ki a lány elvei? Meddig képes ellenállni az egyébként ellenállhatatlan pasasnak?

A kettejük között feszülő különleges kapcsolat nem kis mértékben emlékeztet Buffy és Angel viszonyára, bár ott sokkal több a szenvedés, kevesebb a humor és az irónia (sokszor önirónia), mint Anita és Jean-Claude esetében, ezért nem is annyira lendületes, dinamikus a történet. Bezzeg Anita olyan, mint egy két lábon járó veszedelem. Semmi perc alatt képes hatalmas bajba kerülni. Elég, ha olyan feladattal akarják megbízni, ami ellenkezik az elveivel. Azonnal betagad, és szemernyit sem hajlandó változtatni a véleményén. Legalábbis önként egészen biztosan nem. A zsarolás persze más tészta.

Szóval, amikor főnökével együtt meghallgatta egy dúsgazdag üzletember felkérését, hogy támasszon fel egy háromszáz éves holttestet, hiába a hétszámjegyű pénzösszeg, a levegőben szinte tapinthatóan körvonalazódó feszültség, Anita nemet mond. Hiszen semmi nem veheti rá arra, hogy embert áldozzon fel. Márpedig most arra lenne szükség. Persze még ezt a helyzetet is képes ironikusan kezelni, ám amikor a Szellemirtók (a rendőrség természetfeletti esetekkel foglalkozó különítményének beceneve) vezetője egy különlegesen kegyetlen mészárlás helyszínére invitálja, benne is megszakad valami.

Elhatározza, bárki vagy bármi is követte el a brutális vérengzést, sőt, a többi hasonló gyilkosságot, ő elkapja. Még akkor is, ha ehhez segítséget (de legalábbis információt) kell kérnie az egyik legnagyobb hatalmú vudu papnőtől. Aki persze szintén szeretné rávenni őt valamire, amit a lány nem akar, ezért nem éppen baráti hangulatban válnak el egymástól. Úgy tűnik, a kisasszonyban van valami, amiért mindenki őt akarja befűzni. A város vámpírura az örök életet és szerelmet kínálja neki, a vudu papnő pedig a holtak feletti korlátlan hatalommal (és persze tudással) kecsegteti.

A lánynak azonban elvei vannak. És ezekért képes vállalni a félelmet, a rettegést, a verést, vagy akár a biztos halált is, hiszen amíg nem enged a kísértésnek, nem kell félnie, hogy elveszíti a lelkét. Márpedig egyelőre az a legnagyobb kincse abban a világban, ahol természetes, hogy az ember éjszaka vámpírokkal, farkasemberekkel vagy sétáló zombikkal találkozhat.

 

Részlet a regényből

 

A szerző életrajza