Főkép

1

Harold Gaynor házát élénkzöld gyep és méltóságteljes fasor vette körül. A ház ragyogott a forró augusztusi napsütésben. Bert Vaughn, a főnököm a kocsifeljáró apró kavicsain állította le az autót. A kavicsok olyan fehérek voltak, akár a kézzel szedett kősó. Valahol hátul locsolók zümmögtek halkan. A fű egyszerűen tökéletes volt, miközben Missouriban húsz éve nem fordult elő ilyen szörnyű aszály. Na, mindegy. Nem azért voltam itt, hogy a vízgazdálkodásról beszélgessek Mr. Gaynorral. Azért jöttem, hogy a holtak életre keltéséről tárgyaljunk.
Nem a feltámasztásukról. Annyira azért nem vagyok jó. A zombikról beszélek. A lassan vánszorgó holtakról. Rothadó holttestekről. Élőhalottak éjszakájáról. Az ilyen zombikról. Bár ez kétségkívül nem olyan izgalmas, hogy valaha is hollywoodi filmvászonra kerüljön. Halottkeltő vagyok. Ez is csak egy munka, ennyi az egész, akárcsak a használtautó-kereskedés.
A halottkeltés csak az utóbbi öt évben lett engedélyezett üzlet. Azelőtt nem volt más, mint egy kellemetlen átok, egy vallási élmény, vagy turistalátványosság. Még ma is az New Orleans egyes részein, de itt, St. Louisban is remek üzlet. Méghozzá jövedelmező, nagyrészt a főnökömnek köszönhetően, aki egy gazember, szélhámos, hitvány alak, de a fenébe is, azt tudja, hogy hogyan kell pénzt csinálni. Fontos jellemvonás egy cégvezetőnél.
Bert 190 centi magas, széles vállú, egyetemista korában focizott, mára kezdett kis sörpocakja lenni. A jól szabott sötétkék öltöny, amit viselt, elrejtette a pocakot. Nyolcszáz dollárért persze egy egész elefántcsordát is el kellett volna rejtenie. Szőkésfehér haját ódivatú kefefrizurára vágva viselte. Vitorlázóként szerzett barnasága hatásos ellentétben állt fakó hajával és szemének színével.
Bert megigazította kék-vörös csíkos nyakkendőjét, és letörölt egy izzadság-cseppet barna homlokáról.
– Hallottam a hírekben, hogy egy helybéli mozgalom zombikat akar használni a rovarirtóval fertőzött földeken. Életeket menthetnének meg.
– Bert, a zombik elrohadnak, ezt nem lehet megakadályozni, és nem maradnak elég hosszú ideig elég erősek ahhoz, hogy mezőgazdasági munkásként lehessen használni őket.
– Csak egy ötlet volt. Anita, a halottaknak nincsenek jogaik a törvény előtt.
– Még nincsenek.
Nem volt helyes dolog életre kelteni a holtakat, csak azért, hogy nekünk robotoljanak. Egyszerűen nem volt helyes, de senki nem hallgat rám. A kormánynak végül lépnie kellett. Egy országos bizottság volt alakulóban, halottkeltőkből és más szakemberekből. Elvileg a helyi zombik munkafeltételeit kellett megvizsgálnunk.
Munkafeltételek. Nem értették. Nem lehet egy hullának jó munkafeltételeket nyújtani. Amúgy se értékelnék. A zombik járkálhatnak, sőt még beszélhetnek is, de akkor is halottak.
Bert elnézően mosolygott rám. Erős kényszert éreztem, hogy jól behúzzak egyet az öntelt képébe.
– Tudom, hogy te és Charles annak a bizottságnak dolgoztok. Felkerestek minden vállalkozást, és ellenőrzitek, mi van a zombikkal. Ez jó sajtót jelent a Halottkeltő Rt.-nek.
– Nem a jó sajtóért csinálom.
– Tudom. Hiszel a te kis ügyedben.
– Te meg egy beképzelt hólyag vagy – mondtam, miközben kedvesen mosolyogtam rá.
Visszavigyorgott:
– Tudom.
Megráztam a fejem; Berttel képtelenség egy szópárbajból győztesen kikerülni. Nem érdekli egy fikarcnyit sem, mi a véleményem róla, amíg neki dolgozom.
Tengerészkék kosztümkabátom elvileg könnyű nyári anyagból készült, de ez egyszerű hazugság volt. Izzadtság csörgött végig a gerincemen, mihelyst kiszálltam a kocsiból.
Bert felém fordult, apró szemei összeszűkültek. Gyanakodva hunyorgott.
– Még most is nálad van a fegyvered?
– Elrejti a zakó, Bert. Mr. Gaynor nem fogja észrevenni.
Az izzadság megpróbált összegyűlni a pisztolytáskám vállszíja alatt. Úgy éreztem, a selyemblúzom elkezd leolvadni rólam. Általában nem viselek selyemholmit és vállszíjat együtt. A selyem meggyűrődik, ráncosodik, ahol a szíjak kereszteződnek. Egy 9 mm-es Browningom volt, és szerettem a kezem ügyében tudni.
– Ugyan, Anita! Nem hiszem, hogy szükséged van pisztolyra kora délután, egy ügyfél meglátogatásakor.
Olyan leereszkedő hangnemben beszélt velem, ahogy gyerekekkel szokás. „Na, kicsi lány, tudod, hogy csak a te érdekedben mondom.”
Bertet nem érdekelte, hogy velem mi van. Csak Gaynort nem akarta megijeszteni. A fickó már adott egy ötezer dolláros csekket. És ezt csak azért, hogy eljöjjünk és beszéljünk vele. Burkoltan célzott arra, hogy még többet fizet, ha elvállaljuk az ügyét. Nagyon sok pénzt. Bert emiatt izgult borzasztóan. Én meg szkeptikus voltam. Végül is nem Bertnek kellett életre keltenie a holttestet, hanem nekem.
A baj csak az, hogy Bertnek valószínűleg igaza volt. Nincs szükségem a pisztolyra fényes nappal. Valószínűleg.
– Rendben, nyisd ki a csomagtartót.
Bert kinyitotta majdnem vadonatúj Volvójának a csomagtartóját. Már vettem is le a zakót. Isten őrizz, hogy valaki meglássa: egy fegyvert rejtek el a csomagtartóban. Mit tennének? Bezárnák az ajtókat, és segítségért kiabálnának?
A pisztolytáska szíjait ráhajtottam a fegyverre, és betettem a tiszta csomagtartóba. A kocsinak új, valószerűtlenül műanyag szaga volt. Bert lecsukta a tetőt, én meg csak bámultam, mintha még mindig látnám a fegyvert.
– Jössz? – kérdezte.
– Igen – mondtam. Nem tetszett, hogy akármilyen okból is, de nem hozom magammal a pisztolyomat. Rossz előjel lett volna? Bert intett, hogy induljak.
Így tettem, óvatosan lépkedve a kavicsokon magas sarkú fekete cipőmben. A nők viselhetnek mindenféle szép színes ruhákat, de a kényelmes cipő a férfiak kiváltsága.
Bert már az ajtóra bámult, mosoly ült az arcán. A legszebb hivatalos mosolya volt, csöpögött az őszinteségtől. Fakószürke szemei bátorítóan csillogtak. Mindez csak álarc volt. Gombnyomásra tudta le- és feltenni. Ugyanez a mosoly ült volna az arcán, ha éppen a saját anyád meggyilkolását vallod be neki. Akkor meg pláne, ha utána fizetni akarsz azért, hogy életre keltesd.
Az ajtó kinyílt, és tudtam, Bert tévedett, amikor azt mondta, hogy nincs szükségem a pisztolyra. A pasas úgy 170 centi körül volt, de a narancssárga pólója majd szétfeszült a mellen. Fekete sportzakója túl kicsinek tűnt, mintha minden mozdulatára szét akart volna hasadni a varrás. Akár egy rovar levetni készülő bőre. Fekete, koptatott farmerja keskeny csípőt engedett láttatni, így aztán úgy nézett ki, mintha egy agyagszobrot jól összecsippentettek volna középen, mielőtt még az anyag teljesen megszáradt volna. Szőke volt, de nagyon. Némán nézett ránk. A szeme üres, halott, mint egy bábué. Pisztolytáska szíját pillantottam meg a sportzakó alatt, de legyőztem a kísértést, hogy sípcsonton rúgjam Bertet.
A főnököm vagy nem vette észre a fegyvert, vagy nem vett tudomást róla.
– Jó napot! Bert Vaughn vagyok, és ő itt a társam, Anita Blake. Mr. Gaynor vár minket. – Bert elragadóan mosolygott rá.
A testőr – mi más lehetett volna – hátrébb lépett. Bert ezt invitálásnak vette, és besétált. Követtem, bár egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy van-e kedvem hozzá. Harold Gaynor nagyon gazdag ember volt. Talán szüksége volt testőrre. Talán egy páran megfenyegették. Vagy talán azok közé tartozott, akiknek elég pénzük van ahhoz, hogy izompacsirtákat alkalmazzanak, akár szükségük van rá, akár nincs.
Vagy talán egész másról volt szó. Olyasmiről, amihez fegyver és izomerő kell, és szenvtelen, halott tekintetű alakok. Nem valami vidám gondolat.
A légkondicionáló a leghidegebb fokozatra volt kapcsolva, és az izzadtság azonnal megdermedt rajtam. Követtük a testőrt egy hosszú előcsarnokon át, amelyet sötét, gazdagságot sugárzó faburkolat fedett. A futószőnyeg keletinek tűnt, és valószínűleg kézi csomózású volt.
Nehéz, kétszárnyú faajtó nyílt a jobb oldali falon. A testőr kitárta, és ismét oldalt lépett, amíg bementünk. Könyvtárszoba volt, de fogadni mertem volna, hogy soha senki nem olvasta egyik könyvet sem. A padlótól a plafonig sötétszínű könyvszekrények borították a falat. A felső sorban levő polcokat egy keskeny, elegáns csigalépcsőről lehetett elérni. Mindegyik könyv keményfedelű volt, mind egyforma méretű, visszafogott színekben, kollázsként összerendezve. A bútort, természetesen, vörös bőrhuzat fedte, rézgomb díszítésekkel.
Egy férfi ült a távolabbi fal mellett. Mosolygott, amikor beléptünk. Nagydarab ember volt, kis tokával, barátságos, kerek arccal. Elektromos tolókocsiban ült, kis skótkockás takaróval az ölében, mely eltakarta a lábait.
– Mr. Vaughn, Miss Blake, nagyon örülök, hogy eljöttek. – A hangja illett az arcához, kellemes, majdnem szeretetre méltó.
Egy nyurga fekete férfi ült az egyik bőrfotelben. 180 centinél magasabb volt, de nehéz lett volna megmondani, pontosan mennyivel. Belesüppedt a fotelbe, keresztbe tett, hosszú lábait előrenyújtotta. Csak a lába hosszabb volt, mint amilyen magas én vagyok. Barna szemeivel úgy nézett rám, mintha jól meg akarna jegyezni, hogy aztán majd később osztályozhasson.
A szőke testőr egy könyvszekrénynek támaszkodott. Nem tudta rendesen keresztbe fonni a karját, lévén a zakó túl kicsi, az izmai meg túl nagyok voltak. Nem szabadna a falnak támaszkodni és megpróbálni kemény fickónak látszani, ha valaki nem tudja keresztbefonni a karját. Elrontja az összhatást.
– Tommyval már találkoztak – mondta Mr. Gaynor, majd fejével az ülő testőr felé intett. – Ő pedig Bruno.
– Ez az igazi neve vagy csak becenév? – kérdeztem, egyenesen Brúnó szemébe nézve.
A férfi alig észrevehetően arrébb csúszott a fotelben.
– Igazi. Elmosolyodtam.
– Miért akarja tudni? – kérdezte.
– Csak mert még soha nem találkoztam olyan testőrrel, akit tényleg Brúnónak hívtak volna.
– Ezt most viccnek szánta?
Megráztam a fejem. Brúnó. Esélye sem volt. Mintha egy lányt Vénusznak hívnának. Az összes Brúnó testőr volt. Ez volt a szabály. Talán rendőr? A, ez a név csak egy rosszfiúhoz tartozhatott. Mosolyogtam.
Brúnó felült a fotelben, egyetlen sima, erős mozdulattal, Ha volt is nála fegyver, én nem láttam, de hatásos volt a megjelenése. Azt sugározta magából, hogy nagyon vigyázzak magamra.
Talán nem kellett volna mosolyognom.
Bert szólt közbe.
– Anita, kérlek! Tényleg elnézést kérek, Mr. Gaynor... Mr. Bruno. Miss Blake-nek nagyon sajátságos humora van.
– Ne kérj helyettem bocsánatot, Bert. Nem csípem.
Egyébként sem tudom, miért húzta fel ennyire magát. Az igazán sértő dolgokat nem is mondtam ki hangosan.
– Jó, jó – mondta Mr. Gaynor. – Nincs harag. Ugye, Brúnó?
Brúnó bólintott, és összehúzott szemöldökkel nézett rám, nem mérgesen, inkább zavarodottan.
Bert dühös pillantást küldött felém, majd mosolyogva a tolókocsiban ülő férfihez fordult.
– Nos, Mr. Gaynor, ön nyilván nagyon elfoglalt ember. Tehát, pontosan hány éves az a zombi, akit életre akar keltetni?
– Valaki, aki azonnal az üzletre tér. Ezt szeretem – Gaynor habozott, az ajtóra meredve. Egy nő lépett be.
Magas, hosszú lábú, szőke nő volt, búzavirágkék szemekkel. Selymes, rózsaszínű ruhát viselt, ha egyáltalán ruhának lehetett nevezni. Úgy tapadt a testére, ahogy kellett, elfedve, amit az illem megkívánt, de csak nagyon keveset hagyva a képzelőerőre. Hosszú, sápadt lábait rózsaszín tűsarkú cipőbe bújtatta, harisnya nélkül. Méltóságteljes léptekkel vonult végig a szőnyegen, és a szobában mindegyik férfi őt figyelte. És ő ezzel pontosan tisztában volt.
Hátravetette a fejét és felnevetett, de nem jött ki hang a torkán. Az arca felragyogott, az ajka mozgott, a szeme csillogott, de mindez tökéletes csendben, mintha valaki kikapcsolta volna a hangot. Bal csípőjével Harold Gaynornak dőlt, kezét a vállára fektette. A férfi átkarolta a derekát, és a mozdulattól az amúgy is rövid ruha még feljebb csúszott.
Le tudna úgy ülni, hogy ne mutassa meg mindenét a szobában lévőknek? Kizárt.
– Ő Cicely – mondta a férfi. A lány elbűvölő mosolyt küldött Bert felé azzal a kis hangtalan nevetéssel, szeme ragyogott. Majd rám nézett, a tekintete megváltozott, a mosoly eltűnt. Egy pillanatra bizonytalanságot sugárzott a tekintete. Gaynor megpaskolta a csípőjét. A mosoly újra ott ragyogott. Barátságosan bólintott mindkettőnk felé.
– Azt szeretném, hogy egy kétszáznyolcvanhárom éves halottat keltsenek életre.
Rámeredtem, és azon gondolkoztam, vajon tudja-e, mit is kér.
– Nos – mondta Bert –, az majdnem háromszáz éves. Nagyon öreg ahhoz, hogy zombiként feltámasszuk. A legtöbb halottkeltő egyáltalán nem is lenne képes erre.
– Pontosan tudom – felelte Gaynor. – Ezért ragaszkodtam Miss Blake-hez. Ő meg tudja csinálni.
Bert rám pillantott. Még soha nem keltettem életre ilyen öreg halottat.
– Anita?
– Lehet, hogy meg tudom csinálni – teleltem.
A főnököm elégedetten mosolygott vissza Gaynorra.
– De ennek ellenére nem fogom megcsinálni. Bert lassan újra felem fordult, a mosoly eltűnt az arcáról. Gaynor még mindig mosolygott. A testőrök nem mozdultak. Cicely barátságosan nézett rám, a szeme kifejezéstelen volt.
– Egymillió dollár, Miss Blake – szólt Gaynor lágy, barátságos hangja.
Láttam, hogy Bert mekkorát nyel. Görcsösen kapaszkodott a fotel karfájába. Bertnek a pénz jelentette a szexet, és most valószínűleg élete legnagyobb erekcióját élte át.
– Tudja, hogy mit kér, Mr. Gaynor? – kérdeztem.
Bólintott:
– Én adom a fehér kecskét. – A hangja még mindig barátságos volt, ahogy ezt mondta, és mosolygott, csak a tekintete sötétült el, mohón, várakozón.
Felálltam.
– Gyere, Bert, ideje indulnunk.
Bert megragadta a karomat.
– Anita, kérlek, ülj vissza.
Addig meredtem a kezére, míg elengedett. Egy pillanatra lehullt az elbűvölő álarc, kivillant az alatta rejtőző düh, aztán újra csupa barátságos mosoly volt.
– Anita, ez igazán nagyvonalú ajánlat.
– A fehér kecske csak képletesen értendő, Bert. Azt jelenti, hogy egy embert kell feláldozni.
A főnököm Gaynorra pillantott, majd vissza rám. Elég jól ismert ahhoz, hogy higgyen nekem, de nem akart.
– Nem értem – mondta.
– Minél idősebb egy zombi, annál nagyobb halotti áldozat kell az életre keltéséhez. Néhány évszázad után már csak egy ember halála elég nagy áldozat.
Gaynor már nem mosolygott. Sötét tekintettel figyelt. Cicely még mindig barátságosan nézett, majdhogynem mosolyogva. Volt valaki otthon azok mögött a kék szemek mögött?
– Tényleg Cicely előtt akar egy gyilkosságot megtárgyalni? – kérdeztem.
Gaynor sugárzó mosollyal nézett rám, ami soha nem jó jel.
– Egy szót sem ért abból, amit mondunk. Cicely süket.
Rábámultam, és ő bólintott. A lány barátságos tekintettel nézett rám. Emberáldozatról beszélgetünk, és még csak nem is tud róla. Ha tudott szájról olvasni, nagyon jól titkolta. Gondolom, még a fogyatékosok, hm, a fizikailag korlátozottak is keveredhetnek rossz társaságba, de nem úgy tűnt, mint aki rosszul érzi magát.
– Utálom, ha egy nő folyton beszél – jegyezte meg Gaynor. Megráztam a fejem.
– A világ összes pénzével sem tudna rávenni arra, hogy magának dolgozzak.
– Nem lehet, hogy egyszerűen csak egy csomó állatot ölsz meg egy ember helyett? – kérdezte Bert. Nagyon kiváló cégvezető. Lószart se tud a halottak életre keltéséről.
Rámeredtem.
– Nem.
Bert nagyon csendesen ült a helyén. Egymillió dollár elvesztésének a lehetősége biztosan komoly fizikai fájdalmat okozhatott neki, de nem mutatta. A dörzsölt üzletember.
– Biztosan van valami megoldás. – A hangja nyugodt volt. A szája hivatalos mosolyra húzódott. Még mindig üzletet akart kötni. A főnököm nem értette, miről van szó.
– Ismer másik olyan halottkeltőt, aki fel tud támasztani egy ilyen korú zombit? – tette fel a kérdést Gavnor.
Bert rám pillantott, aztán a padlóra, aztán Gaynorra. A hivatalos mosoly eltűnt. Most már megértette, hogy gyilkosságról tárgyalunk. Számít ez valamit?
Mindig szerettem volna tudni, hol húzza meg Bert a határvonalat. Lehet, hogy most kiderül. Sokat elárul a főnökömről az, hogy nem tudtam, vajon visszautasítja-e az ajánlatot.
– Nem – felelte Bert halkan. – Nem, azt hiszem, én sem tudok segíteni önnek, Mr. Gaynor.
– Ha csak a pénzről van szó, Miss Blake, felemelhetem az ajánlatot.
Bert válla megremegett. Szegény Bert, de azért jól álcázta. Járt neki egy piros pont.
– Nem vagyok bérgyilkos, Gaynor – feleltem.
– Én nem ezt hallottam – szólalt meg a szőke Tommy.
Rápillantottam. A tekintete még mindig üres volt, mint egy bábué.
– Nem ölök meg embereket pénzért.
– De vámpírokat öl pénzért.
– Az törvényes kivégzés, és nem pénzért csinálom. Tommy megcsóválta a fejét, és ellépett a faltól.
– Úgy hallottam, szereti karóval keresztüldöfni a vámpírokat. És nem túl finnyás, hogy kit kell megölnie, ha a közelükbe akar férkőzni.
– Az informátoraim szerint már ölt meg embert, Miss Blake – szólalt meg Gaynor.
– Csak önvédelemből, Gaynor. Nem vállalok gyilkosságot. Most már Bert is felállt.
– Azt hiszem, ideje mennünk.
Bruno egy mozdulattal talpra szökkent, nagy, barna kezei lazán, félig behajlítva lógtak az oldalán. Valamilyen küzdősportra tippeltem.
Tommy már távolabb állt a faltól. Zakóját hátrahúzta, hogy megmutassa a pisztolyát, mintegy régimódi bandita. Egy 357-es Magnum volt. Nagyon nagy lyukat tudna ütni.
Csak álltam ott, rájuk meredve. Mi mást tehettem volna? Lehet, hogy Brúnóval tudtam volna valamit kezdeni, de Tommynak volt pisztolya. Nekem meg nem. Ez valahogy lezárta a vitát.
Úgy kezeltek, mintha valami nagyon veszélyes alak lennék. A magam 160 centijével nehéz lenne rám fogni, hogy tekintélyt parancsoló vagyok. Kelts életre néhány halottat, ölj meg néhány vámpírt, és máris úgy kezelnek, mint valami szörnyet. Néha fáj. De most... Még jó is lehetett valamire.
– Tényleg azt hiszik, hogy fegyvertelenül jöttem ide? – kérdeztem nagyon tárgyilagos hangon.
Brúnó Tommyra nézett, aki megvonta a vállát.
– Nem motoztam meg.
Brúnó bosszúsan felmordult.
– De pisztoly nincs nála – mondta Tommy.
– Na, mibe fogadunk? – kérdeztem. Ahogy ki mondtam, elmosolyodtam, és a kezemet nagyon lassan elkezdtem hátrafele csúsztatni. Hadd higgyék, van egy pisztolytáska hátul a derekamon. Tommy megmozdult, keze a fegyvere felé indult. Ha érte nyúl, meghalunk. Vissza fogok járni, és Bertet kísértem majd.
Gaynor megszólalt:
– Ne. Nincs szükség arra, hogy bárki meghalljon itt ma, Miss Blake.
– Valóban – feleltem –, semmi szükség nincs rá. – Torkomban dobogó szívem visszakerült a helyére, kezemet elhúztam a képzeletbeli pisztolytól.
Tommy is elhúzta az övét a valóságostól. Mindannyiunk szerencséjére. Gaynor újra elmosolyodott, mint egy kedves, szakálltalan Mikulás.
Természetesen tudják, hogy felesleges lenne a rendőrségnek szólni. Bólintottam.
– Nincs semmi bizonyítékunk. Még csak azt se mondta el, kit akar életre kelteni és miért.
– Kettőnk vallomása állna egymással szemben – folytatta.
– És bizos vagyok benne, hogy vannak barátai magasabb körökben – jegyeztem meg mosolyogva.
Még szélesebb vigyorra húzódott a szája, gödröcskék jelentek meg kövér arcán.
– Természetesen.
Hátat fordítottam Tommynak és a pisztolyának. Bert követett. Kisétáltunk a ragyogó nyári napsütésbe. Bert kicsit megviseltnek tűnt. Majdnem megsajnáltam. Azért jó volt tudni, hogy nála is van egy határ, hogy van, amit nem tenne meg még egymillió dollárért sem.
– Ezek tényleg lelőttek volna minket? – kérdezte. A hangja nyugodtnak tűnt, határozottabbnak, mint amilyet enyhén üveges tekintete sugárzott. A kemény fickó. Kérés nélkül kinyitotta a csomagtartót.
– Nem hiszem, mert Harold Gaynor neve ott szerepel a noteszünkben és a számítógépünkön. – Kivettem a pisztolyt és felszíjaztam a pisztolytáskát. Megráztam a fejem.– Túl kockázatos lett volna kinyírni minket.
– Akkor miért tettél úgy, mintha lenne nálad fegyver? – Egyenesen a szemembe nézve kérdezte ezt, és most először láttam bizonytalanságot a tekintetében. A vén pénzeszsák egy kis vigasztalásra vágyott, de nekem is elegem volt.
– Azért, Bert, mert néha én is tévedhetek.

A Kiadó engedélyével.

A szerző életrajza