FőképFülszöveg:
Johanna Berger a férje halálos ágyánál ígéretet tesz, hogy egyedül viszi tovább a családi kávéházat. Az asszony számtalan nehézséggel kénytelen szembenézni, de kitartása, a kávé iránt érzett szenvedélye és a zsidó hegedűs, Gabriel Stern segítségével a város legjobb helyévé teszi a Kávémalmot. Ezt azonban nem mindenki nézi jó szemmel, Johanna egy gonosz összeesküvés kellős közepében találja magát, az őt leginkább gyűlölő kocsmáros aljas támadások sorát eszeli ki, hogy tönkretegye az asszonyt. Az irigykedők bosszúja egészen Velencéig, majd Isztambulig hajszolja.
Johanna kalandos útja során mindent megtanul a kávékészítés művészetéről, és végül még a szultán udvarába is bejárása lesz, ahol dicsőség és újabb intrikák várnak rá. De sem a titkos tudás, sem a gazdagság, sem a kávé illatos gőze nem feledteti azt, hogy mit hagyott otthon, hogy csak egy hely létezhet, ahol a boldogságot megtalálhatja?
 
Helena Marten izgalmas regénye az 1730-as évek Frankfurtjába, a kávékészítés és a kávéházak csodálatosan gazdag világába kalauzolja az olvasót egy bátor fiatalasszony és egy tiltott szerelem történetén keresztül.

Részlet a regényből:
Prológus

Frankfurt, 1729

Johanna gyorsan behajtotta az ablaktáblákat, hogy ne tóduljon be még több hideg a hálókamrába. Odakint minden fehérlett. Az alacsonyan a város felett ragyogó hold fényét visszaverte a vastag hótakaró, így a kora reggeli óra ellenére meglepően világos volt az előtte elterülő Alten Markton. Az ablaküveg jégvirágain keresztül felismerte szomszédját, a térképkészítő Ludwig Halderslebent, aki egy nagy lapáttal nekilátott eltakarítani a havat az üzlete előtti területen. Szokásos régimódi parókája helyett gyűrött gránátossüveget viselt.
Johanna didergett. Hamarosan neki is el kell végeznie ugyanezt a munkát. Tizennégy éves unokaöccse, Schosch biztosan alszik még, és a két szolgálólánynak, Annénak és Sybillának szabadnapot adott, mert az utóbbi időben, mióta egy harmadik lányt már nem engedhettek meg maguknak, olyan keményen kellett dolgozniuk, mint soha korábban. Arra természetesen gondolni sem lehetett, hogy Adam segítsen neki a hólapátolásban. A férfi egész éjjel köhögött, Johanna újra meg újra felébredt a hangos zihálásától. Egyszer még fel is kelt, hogy elkészítse Adamnak a szárított zsályalevelekből és kamillavirágból forrázott teát, amely rendszerint enyhítette egy kissé a rohamokat, még ha Adam ezt nem is akarta elismerni.
– Rá sem tudok nézni erre a löttyre, Hanne. Csinálj nekem inkább kávét! – mondta lenéző pillantást vetve a félig telt teáscsészére.
Johanna azonban nem tágított, és a lapos ón melegítőpalackot újból megtöltötte a kályhából származó zsarátnokkal, majd beletekerte egy ruhába, és betette az ágyba.
Odafordult az alvó férfihoz. Bár a gyertya rég kialudt az éjjeliszekrényén lévő lámpásban, a holdfényben tisztán ki tudta venni férje arcát. A férfi a hátán feküdt, a szája kissé nyitva volt. Verejtékcseppek gyöngyöztek sápadt homlokán. Ritkássá vált haja a halántékán átnedvesedett az izzadságtól. Egyáltalán nem nézett ki jól beesett arcával és hegyes orrával. Egyszerre még a válla is, amely kilátszott a dunyha alól, kevésbé tűnt szélesnek és erősnek, mint pár évvel korábban, amikor Johanna a felesége lett.
Mennyi ideje is már annak? Karácsonykor lesz nyolc éve, számolt utána. Már ilyen régen! Hogy múlik az idő… Még jól emlékezett első találkozására Adam Bergerrel, aki foglalkozására nézve büszke tulajdonosa volt a frankfurti piacon található Kávémalomnak, amely már két generáció óta a családja tulajdonában állt. A férfi két kicsi lányával egyszer csak ott állt Johanna szülei bornheimi házának a tisztaszobájában. Margarethe akkor talán két- vagy hároméves lehetett, de Lili…? Igen, természetesen Lili még csecsemő volt, nem egészen tizenkét hónapos. Apja épp visszatért az almaszüretről, édesanyja pedig óriási fazék krumplilevest főzött az egész családnak.
– Ahol hat ember csillapíthatja az éhét, ott jut bőven étel további kettőnek is – kiáltotta vidáman –, a kicsi még nem is eszik úgy igazán, nemde?
Johanna édesapja távoli rokonként mutatta be az idegent, akinek a kedves felesége, Luise a múlt nyáron gyermekágyi lázban meghalt. Kissé gyámoltalanul állt ott a szőke óriás, Adam a síró Lilivel a karján. Margarethe az apja lába mögé rejtőzött, miközben Johanna három testvére kerek szemmel meredt a vendégre. A lány végül elvette a férfitól az izgatottan rúgkapáló gyereket, és hintázó léptekkel, lágyan ringatva addig járkált vele a szobában, míg édesdeden el nem aludt a karjában. Így tette ezt mindig két iker kisöccsével, Leopolddal és Kasparral is, hogy mentesítse édesanyját. Adam Berger azon az estén evés közben újra meg újra csodáló tekintettel nézett rá, és pár nappal később megkérte a kezét az apjától.
A dóm harangjai belekezdtek vasárnap reggeli koncertjükbe. Mindjárt hat óra. Johanna reszketve húzta össze a gyapjúkendőt hosszú, fehér vászon hálóingén. Ő maga már megint nem fog tudni elmenni az istentiszteletre a Miklós-templomba. Méghozzá csakis e miatt a szörnyű hó miatt, amelyet el kell lapátolnia! Hiszen még csak november van, túl korai idő a tél beköszöntéhez! Legkésőbb fél nyolckor ki kell nyitnia a kávéházat, akkor már biztosan számos templomba igyekvő áll majd az ajtó előtt egy csésze kávéra vágyva. Nem hagyhatta, hogy a vendégek a mély hóban várakozzanak, ráadásul biztosan pont a Kávémalom előtt esik majd hasra valaki, és töri el a csontját… Nem, nem maradhat ilyen szégyenben! Le kell nyelnie a keserű pirulát, és Ludwig Halderslebenhez hasonlóan mihamarabb neki kell állnia a hólapátolásnak. De előbb a gyerekek után néz. És borogatást készít a férje lábszárára. Vagy még egyszer leforrázza a füveket. Bárcsak tudná, hogyan enyhíthetné egy kicsit Adam fájdalmait! Mert kétségtelenül nagy fájdalmai vannak. Nem csak a mellkasában. Ez új volt: ez a hangos, ziháló köhögés csak ősszel kezdődött, a hideg, nedves napokkal. De a hasa már régebben is csikart. Nem csoda, hogy úgy lefogyott, immár tavasz óta alig evett valamit jó étvággyal.
– Hanne! Én…
A mondat többi része köhögésbe fulladt. Míg Adam Berger egyik kezét a mellére szorította kétségbeesett igyekezetében, hogy elfojtsa a hörgő ugatást, a másikkal odaintette az ágyhoz a feleségét.
– Hanne, kedves Hanném, úgy szerettem volna tőled egy gyermeket, ugye tudod? – suttogta rekedten. A szeme lázasan csillogott. – De erről most már végérvényesen lekéstünk…
– Mi az, hogy végérvényesen lekéstünk? – háborodott fel Johanna.
De ő maga is hallotta, milyen kevéssé meggyőzően hangzik az ellenvetése.
– Hanne, de hát te is tudod, hogy meghalok, igaz?
Az asszonynak hirtelen összeszorult a torka. Leült a férje mellé az ágy szélére. Igen, tudta, a fenébe is, de azért még nem most! Túl korai az még. Adam épp negyvenéves, ilyen idősen nem hal meg csak úgy az ember! Kényszerítette magát, hogy bólintson.
– Már nem fog sokáig tartani, érted? Érzem, hogy közeledik a halál. Éjszakánként, amikor nem tudok aludni, hallgatom, ahogy lépked. Ma éjjel különösen közel volt. Döngtek a léptei, mintha a piacon át egyenesen a mi házunk felé tartott volna.
– Ez teljes képtelenség, Adam! – Johanna megköszörülte a torkát. – Ma éjjel havazott, nézz csak ki az ablakon! Minden fehér, a hó legalább egy rőfmagas, letompít minden zajt.
– Ezt mindig különösen szerettem benned, Hanne: a bizakodásodat. Mindig azt hiszed, hogy a végén minden jóra fordul!
A férfi halkan nevetett, mire hörgés tört elő a mellkasából. Amikor újra lélegzethez jutott, folytatta:
– Ezt a hitedet nem szabad elveszítened, hallod? Erősnek és bátornak kell lenned, mert hamarosan, nagyon is hamar egyedül kell továbbvinned a kávéházat. A Kávémalom a jövőtök: a tiéd és a gyerekeké. Nem tudok pénzt hagyni rátok, amim valaha volt, mind belefektettem. A Kávémalmot a legjobbá kell tenned a városban, érted? Különben nincs esélyed!
Ismét köhögési roham rázta meg a férfi sovány testét. Felült, hogy jobban kapjon levegőt. Johanna erőteljesen ütögette a hátát. A zsebkendő, amelyet Adam a szája elé tartott, egy szempillantás alatt sötétre színeződött.
– Mióta köpsz vért? – kérdezte az asszony rémülten.
– Már régóta. Csak nem mondtam, mert nem akartalak nyugtalanítani – lihegte a férfi. – Nem olyan nagy baj. Majdcsak…
Johanna érezte, hogy könnyek szöknek a szemébe. Mit is mondott az imént Adam? Hogy ő mindig hisz abban, hogy a dolgok jóra fordulnak… Ezúttal azonban nem volt olyan biztos benne. Ó, Adam, nem szabad itt hagynod! – fohászkodott némán. Hogyan boldoguljak nélküled? A gyerekek, a Kávémalom… Mindez túl sok nekem egyedül…
Mintha olvasott volna a gondolataiban, a férfi rámosolygott, és megszorította a kezét. A pillantása szelíd és gyengéd volt.
Menni fog ez neked, te lány! – mintha ezt akarta volna tudatni. Bár én hamarosan meghalok, az élet számodra megy tovább. És minden jóra fordul, hidd el!
Johanna pislogott, hogy a könnyek fátyla eloszoljék a szeméről. Halkan szipogott.
Adam megint megszorította a kezét.
– Hanne, én kedves Hanném… – Csak ennyit mondott.
Aztán komoly és tárgyilagos lett a hangja.
– Hallgass ide, most nagyon jól kell figyelned rám, megígéed? Nincs már sok időnk, egy jó óra múlva ott állnak majd az első vendégek az ajtó előtt. Vasárnap sincs nyugtunk tőlük. És neked még…
– Tudom – szakította félbe az asszony majdnem dühösen –, még havat kell lapátolnom.
Felhő úszott a hold elé, amikor Adam végre befejezte a mondandóját. Egyszeriben olyan sötét lett a szobában, hogy Johanna nem tudta kivenni a férfi arcát. Csak görnyedt felsőteste körvonalait látta, amelyet heves görcsök ráztak. A megerőltető hosszú beszédtől olyan erősen köhögött, hogy az asszony attól tartott, nem kap levegőt. Végül kimerülten hanyatlott hátra a párnáira.
– Ne aggódj, Hanne! – suttogta, miközben az asszony a sötétben, egész testében reszketve belebújt hideg ruháiba. – Erős vagy, még ha ezt te magad eddig nem is vetted észre. Soha nem láttam még embert, aki a te belső erőddel rendelkezett volna. Már az első találkozásunknál éreztem ezt. Ennek a Hannénak, ennek igazából nincs is szüksége férjre, gondoltam. – A hangja érdes lett, amikor rövid szünet után folytatta. – De nekem szükségem volt rád, Hanne! És a kislányoknak is szükségük volt rád. És még mindig szükségük van rád! Most igazán, amikor én már nem leszek. Kérlek ügyelj rájuk jól, hallod, Hanne? Már csak te vagy nekik! Te és a kávéház.
Johanna begombolta a ruhája utolsó gombját, és az ágyhoz lépett. A könnyek immár akadálytalanul folytak le az arcán, amikor letérdelt Adam mellé. Mindkét kezével megfogta a férfi jobbját, amely keskeny és hideg volt az ujjai alatt.
– Olyan jó meleg a kezed – mormolta a férfi kimerülten. – Mindig is az volt. És meleg a lábad is, akármilyen jéghideg van is odakint.
– Mennem kell, kedvesem – zokogta az asszony, és felállt.
– Igen, menned kell – válaszolta Adam komolyan. – Hív a kötelesség.
Johanna lehajolt hozzá, hogy megcsókolja nedves homlokát. Inkább érezte, mintsem látta a félhomályban a férfi mosolyát.
– Hanne! – kiáltott az asszony után Adam, amikor az már a küszöbön állt. – Amit még mondani akartam: ha nem tudod, hogyan tovább, fordulj velencei barátomhoz, Floriano Francesconihoz. Övé ott az első kávéház a téren. Az öreg csirkefogó tartozik még nekem egy szívességgel, ráadásul egy olyan szép nőnek, mint te, már elvből is szívesen segít!
Adam hangja hirtelen majdnem vidáman csengett, kimondottan derűsen. Johannának azonban már nem volt ideje erről a különös barátról kérdezgetni, sürgősen le kellett mennie a kávéház nagytermébe.
– Igen, igen, úgy teszek, kedvesem! – Utoljára még odaintett a férfinak. – De most aludj végre, megígéred? Azután biztosan megint sokkal jobban leszel!
Vajon sikerült megtévesztenie Adamot megjátszott jókedvével? – tette fel magának a kérdést, miközben lassan és óvatosan lefelé tapogatózott a lépcsőn a földszintre. Később majd még megnézi a férjét, határozta el. Később? Hirtelen úgy érezte, kihagy a szívverése. Életben lesz még egyáltalán Adam, amikor legközelebb bemegy a hálókamrába? Vagy már csak a kihűlt holtteste várja majd odafent?
Hirtelen elöntötte az iszonyat. Miféle rettenetes gondolatai támadnak? Hogy a férje halott? De az sem segít semmit, ha áltatja magát, mondta aztán magában, muszáj szembenéznie az igazsággal: valóban lehetséges, hogy Adam hamarosan meghal. Számolnia kell azzal, hogy minden egyes alkalom, amikor beszél vele, az utolsó is lehet.
Ismét eszébe jutottak a férfi szavai. Erős vagy – mondta Adam.
Ezt meg honnan szedte? Hiszen ő csupán egy egyszerű parasztlány Bornheimből, aki egyedül a frankfurti kávéház-tulajdonossal kötött házassága révén szabadult ki a jobbágysorból, és lett a szabad birodalmi város polgárasszonya. De csak papíron volt szabad polgárasszony. Lélekben most is az a félénk fiatal lány volt, aki állandóan a nagy, erős Adamra hagyatkozott, nyugodt, megbízható viselkedésére, széles vállára, mély hangjára, amelyen barátságosan, de határozottan fogalmazta meg kívánságait és céljait. Soha senki nem mert szembeszegülni Adam Bergerrel, mindig mindenki azt tette, amit kívánt. Vele, Johannával ez egészen biztosan másként lesz, ezt már most tudta. Kezdve Schoschsal, aki mindig csak a nagybátyjára hallgatott, még akkor is, ha Adamot csupán néhány pillanattal megelőzve pontosan ugyanazt a szívességet kérte tőle. Hát még a szállítók, akikkel mostantól neki kell majd tárgyalnia! És a pénzügyeket is neki kell majd intéznie: a kincstárral és a számvevőséggel veszkődnie mindenféle előírás és adókivetés miatt, amelyeket még csak nem is ismer. És nem szabad megfeledkeznie az irigyekről és a konkurensekről, akik rosszindulatának egyedül lesz kitéve a jövőben. És a legrosszabb: a vendégek! Az évek során mindvégig megpróbálta nem kimutatni, hogy mennyire elbizonytalanítják ezek az emberek. Csupa agyafúrt városi, akiknek soha semmi nem ment elég gyorsan. Vajon a háta mögött nem gyalázzák-e, nem nevetik-e ki a „tenyeres-talpas parasztasszonyt”? Adamnak soha nem esett nehezére pár kedves szót váltani a vendégeivel; még a külföldről a vásárra érkezett kereskedőkkel is megértette magát valahogyan. De Johanna merevnek és gátlásosnak érezte magát azokkal az emberekkel szemben, akiket nem ismert. Valószínűleg nem született vendéglősnének.
Megint érezte, hogy a könnyeit nyeli. Ez lehetetlen, nem fogja tudni egyedül továbbvinni a Kávémalmot! Egyszerűen meghaladja az erejét ez az óriási feladat. Hogyan is lehetne másként?
A talpa alatti egyenetlen kőpadlóról Johanna felismerte, hogy leért a lépcsőházi folyosóra. Ott elöl kell lennie a nagyterembe vezető ajtónak. Fújtatott, és felhúzta az orrát. Mit segít, ha most elhagyja magát? Ki kell tartania, ezt hirtelen olyan tisztán látta, hogy az őt magát is meglepte. Semmi esetre sem szabad hagynia, hogy az Adam miatti aggodalom vagy a csüggedés eltérítse a munkától. Immár ő egyedül viseli a teljes felelősséget: a Kávémalomért, a gyerekekért, a cselédekért. Kétség sem fér hozzá, hogy mit kell tennie.
Érezte az ujjai alatt a nagy, kerek kilincsgombot, és kihúzta magát. Boldogulnia kell, nincs más választása. Adam végül legyen büszke rá – még ha csak a mennyből tudja is majd nyomon követni, hogyan teszi a családja kávéházát a legnagyobbá és legszebbé az egész országban.

A Kiadó engedélyével.