Főkép Azt mondta, Lloyddal egy régi vitájukat folytatták, és neki annyira elege lett, hogy semmi mást nem akart, csak eljönni. De majd túljut rajta, mondta. Túljutnak.
– Néha minden házasságban megesik – mondta Maggie.
Megszólalt a telefon, Maggie fölvette.
– Igen. Jól. Csak ki kellett eresztenie a gőzt. Rendben. Oké, reggel hazaviszem. Semmi gond. Oké. Jó éjt.
– Ő volt az – mondta. – Gondolom, hallottad.
– És milyennek tűnt? Normálisnak?
Maggie elnevette magát.
– Honnan tudhatnám, milyen, amikor normális? Nem
tűnt részegnek.
– Ő sem iszik. Még kávét sem tartunk otthon.
– Kérsz egy pirítóst?
 
Reggel Maggie korán hazavitte Doreet. A férje még nem ment be dolgozni, otthon maradt a gyerekekkel.
Maggie sietett, csak annyit mondott: „Szia. Hívj fel, ha beszélni akarsz” – aztán megfordult a furgonnal az udvaron.
Kora tavaszi hideg reggel volt, a talajt még hó borította, de Lloyd a lépcsőn ült kabát nélkül.
– Jó reggelt – mondta hangos, gúnyosan udvarias hangon. És Doree is jó reggelt kívánt olyan hangon, mint aki nem érzékelte Lloyd hangszínét.
Lloyd nem húzódott odébb, hogy fölengedje a lépcsőn.
– Nem mehetsz be oda – mondta.
Doree úgy döntött, lazára veszi.
– Akkor se, ha szépen kérlek? Kérlek.
Lloyd ránézett, de nem válaszolt. Csukott szájjal mosolygott.
– Lloyd? – mondta Doree. – Lloyd?
– Jobb, ha nem mész be.
– Nem mondtam el neki semmit, Lloyd. Sajnálom, hogy itt hagytalak. Azt hiszem, csak egy lélegzetnyi időre volt szükségem.
– Jobb, ha nem mész be.
– Mi bajod van? Hol vannak a gyerekek?
Lloyd a fejét rázta, mint amikor Doree olyasmit mondott, ami nem tetszett neki. Mondjuk, valami enyhe durvaságot, például „mi a szent szar”.
Lloyd. Hol vannak a gyerekek?
Lloyd egy kicsit arrébb mozdult, hogy Doree felmehessen mellette, ha akar.
Dimitri a kiságyban volt, oldalt feküdt. Barbara Ann az ágya mellett a földön, mintha kimászott vagy kihúzták volna. Sasha a konyhaajtó mellett – megpróbált elmenekülni. Egyedül az ő torkán voltak zúzódásnyomok. A másik kettőnek elég volt a párna.
– Mikor tegnap telefonáltam? – kérdezte Lloyd. – Mikor telefonáltam, már megtörtént. Az egészet magadnak köszönheted – mondta.
 
Elmebetegnek nyilvánították, nem lehetett bíróság elé állítani. Közveszélyes elmebeteg: zárt intézetbe küldték.
Doree kirohant a házból, és az udvaron botladozott, a karját a gyomrára szorította, mintha kettéhasították volna, és próbálná magát egyben tartani. Ez a látvány fogadta Maggie-t, amikor visszajött. Rossz előérzete volt, és visszafordult. Az első gondolata az volt, hogy Doreet gyomorszájon vágta vagy rúgta a férje. Semmit nem értett azokból a hangokból, amiket Doree kiadott. De amikor Lloyd, aki még mindig a lépcsőn ült, udvariasan arrébb húzódott, egyetlen szó nélkül, és Maggie bement a házba, azt találta, amire most már számított is. Hívta a rendőrséget.
Doree egy ideig amit csak talált, a szájába préselte. A föld és a fű után lepedőt és törülközőt, aztán a ruháját. Mintha nemcsak a feltörő üvöltéseket akarná elfojtani, hanem azt a képet is a fejében. Valami injekciót kapott, rendszeresen, hogy megnyugodjon, és az hatott. Sőt nagyon is lecsöndesedett, bár nem vált katatonná. Úgy mondták, stabilizálódott. Mikor kijött a kórházból, és a szociális munkások elhozták erre az új helyre, Mrs. Sands vette át, talált neki lakást, talált neki munkát, és bevezette a heti egyszeri beszélgetést. Maggie szerette volna meglátogatni, de Doree hallani se akart róla. Mrs. Sands azt mondta, ez természetes – az asszociációk miatt. Azt mondta, Maggie meg fogja érteni.
Mrs. Sands azt mondta, teljességgel Doreera tartozik, akarja-e továbbra is látogatni Lloydot vagy sem.
– Tudja, én nem azért vagyok itt, hogy helyeseljek vagy helytelenítsek. Jó érzés volt újra látni? Vagy rossz?
– Nem tudom.
Doree nem tudta elmagyarázni, hogy az, akit látott, mintha nem is ő lett volna. Mintha szellemet látott volna. Olyan halvány. Világos színű, bő ruhákban, a lábán nesztelen cipő – talán papucs. Az volt az érzése, hogy a haja is megritkult. A sűrű, hullámos, mézszínű haja. A vállának mintha nem lett volna meg a szélessége, semmi mélyedés a kulcscsontnál, ahova ő a fejét szokta hajtani.
A rendőrségnek Lloyd azt mondta – és ezt idézték a lapok is –: „Azért tettem, hogy megkíméljem őket a borzalomtól.”
Milyen borzalomtól?
„Attól a borzalomtól, hogy meg kelljen tudniuk, hogy az anyjuk elhagyta őket” – mondta.
Ez beleégett Doree agyába, és talán amikor úgy döntött, hogy megpróbál találkozni vele, akkor is az volt benne, hogy visszaszívassa vele. Hogy belássa, bevallja, hogy is történtek valójában a dolgok.
– Azt mondtad, ne ellenkezzek, vagy tűnjek el a házból. Úgyhogy eltűntem. Maggie-hez csak egyetlen éjszakára mentem. Határozottan vissza akartam jönni. Én senkit nem hagytam ott.
Doree pontosan emlékezett, honnan indult a vita. Vett egy spagettikonzervet, amelyik egy egész kicsit be volt horpadva. Ezért is volt leárazva, és Doree büszke volt, hogy milyen takarékos. Úgy érezte, most ügyes volt. De ezt nem mondta el neki, amikor faggatózni kezdett. Valamiért jobbnak látta, ha eljátssza, hogy nem vette észre.
Bárki észrevette volna, mondta Lloyd. Mindannyian megmérgeződhettek volna. Most mi baja van? Vagy épp ez volt a célja? Arra készült, hogy kipróbálja a gyerekeken vagy rajta?
Azt mondta Lloydnak, ne legyen őrült.
Lloyd azt felelte, nem ő az őrült. Ki más venne mérget a családjának, mint egy őrült asszony?
A gyerekek az utcai szoba ajtajából figyelték. Doree akkor látta őket utoljára élve.
Úgyhogy talán erre gondolt – hogy most végre beismerteti Lloyddal, ki is az őrült.
Mikor rájött, hogy mi jár a fejében, le kellett volna szállnia a buszról. Még a kapuban is leszállhatott volna, azzal a néhány másik asszonnyal együtt, akik végigbaktattak a kocsibehajtón. Átmehetett volna a túloldalra, és megvárhatta volna a városi buszt. Néhányan biztos meg is teszik. Rászánják magukat a találkozásra, aztán meggondolják magukat. Biztosan nap mint nap előfordul.
De talán mégis jobb volt, hogy továbbment, és látta, milyen idegen és elhasznált. Nem úgy, mint egy ember, akit bármivel érdemes vádolni. Nem is ember. Inkább olyan, mint egy álom szereplője.
Doreenak voltak álmai. Az egyik álomban, miután megtalálta őket, kiszaladt a házból, Lloyd meg nevetni kezdett a régi könnyed stílusában, aztán hallotta, hogy a háta mögött Sasha is felnevet, és akkor megvilágosodott, csodálatos módon, hogy csak tréfálnak.
 
– Azt kérdezte tőlem, hogy jó vagy rossz érzés volt-e látni.
Ugye ezt kérdezte legutóbb?
– Igen – mondta Mrs. Sands.
– Gondolkoznom kellett rajta.
– Igen.
– Arra jutottam, hogy rossz érzés volt. Úgyhogy többször nem megyek.
Mrs. Sandsnél sose lehetett tudni, de mintha a bólintása elégedettséget vagy elismerést fejezett volna ki.
Úgyhogy amikor mindezek után Doree mégis úgy döntött, hogy újra meglátogatja Lloydot, nem szólt róla. És mivel nehéz volt bármit elhallgatnia – hiszen olyan kevés történik általában –, inkább telefonált, és lemondta az időpontot. Azt mondta, szabadságot vesz ki. Benne jártak a nyárban, ilyenkor mindenki elutazik. Egy barátjával, mondta.
 
A Kiadó engedélyével.