Főkép

Kitano Takeshi (született 1947. január 18.). Takeshis’ (2005), Battle Royale 2. – A megtorlás (2003), Szamuráj (2003), Battle Royale (2000), Fivér (2000), Tabu (1999), Kikujiro nyara (1999), Tokiói szemek (1998), Gonin (1995), Johnny Mnemonic – A jövő szökevénye (1995), Szonatina (1993), Forráspont (1990), Erőszakos zsaru (1990), Boldog karácsonyt, Mr. Lawrence! (1983) – filmek, amelyekben szerepel.
 
Persze ezek is sokat elmondanak erről a jellegzetes, fél oldalára lebénult arcú emberről, ám akadnak olyan filmek is, melyeket forgatókönyvíróként, rendezőként és akár vágóként is jegyez.
Ezek talán még többet elárulnak a személyiségéről. Pl.: Bábok (2002), Tűzvirágok (1997), A kölykök visszatérnek (1996), Nyár, csend, tenger (1991).
 
Legyen szó bármelyik csoportról, mindegyikben tetten érhetők Kitano eredeti, egyszerre játékos és brutális, vicces és véresen komoly, érzelmes és kőkemény pillanatai, melyek kiszámíthatatlanná, szeszélyessé és bármilyen furcsa is, költőivé teszik műveit.
 
Érdekes, hogy ezt sokan nem látják meg, pedig ha vennék a fáradtságot, és a felszín alá néznének, érdekes és különleges kincsekre lelnének.
 
Bevallom, először én is áldozatául estem az erőszakos felszínnek, és csaknem örökre sutba dobtam mindent, aminek köze van Kitano Takeshihez, ám idővel felfedeztem a mélyben lapuló költészetet.
 
Persze a mai napig szokatlan nekem mindaz, amit csinál, de már nem vagyok ellenséges vele szemben.
Sokkal inkább kíváncsi lettem rá, hiszen mindig is érdekeltek az olyan emberek, akik nem csupán egyetlen dologgal foglalkoznak, pláne, ha azt a sokféle mindent még jól is csinálják.
 
Márpedig Kitano Takeshi nem csak színész, rendező, forgatókönyvíró, vágó, hanem komikus, televíziós műsorvezető, számítógépes Nintendo-játék tervező és festő is. Emellett pedig írogat is. Mégpedig nem is rosszul.

Persze irodalmi Nobel-díjat soha nem fog kapni, de valószínűleg nem is vágyik ilyen babérokra.
 
A magyarul 2009 tavaszán megjelent kötetben három rövid novella olvasható. Mindhárom írás főszereplői fiatalok, akik saját korosztályuk, illetve a felnőttek világa között bukdácsolnak, miközben mindenféle hatások érik őket.
 
A „Bajnok kimonóban” két testvér, egy család és egy iskolai sportnap története a fiatalabb fiú szemszögéből elbeszélve.
 
A „Csillagbölcső” szintén két testvér, egy halott férje helyett új férjet kereső anya, a csillagok és egy lopott távcső története – szintén a fiatalabb fiú nézőpontjából.
 
Az „Okamesan” viszont egy otthonról elszökött fiatal fiú és egy motoros bandához csapódott, vele egykorú lány története.
 
Persze szó sincs nevelő célzatú szövegekről, hiszen mindegyik teljesen életszerű történetet mesél el, mindegyikben van némi csavar, ami általában még a hihetőség határán belül marad, de teljesen megcáfolja az olvasó (főként a nyugati olvasó) elvárásait.
 
És éppen ez, a japán és nyugati kultúra illetve mentalitás találkozása során generálódó feszültség, a kiszámíthatatlanság és a mélyben tomboló érzelmek elfedésének képessége teszi olyan különlegessé ezeket a novellákat.

Hatásukat pedig tovább fokozza, hogy tömörségük és szikárságuk ellenére mégis mélységesen költőiek. Ismerve Kitano filmjeit, mindent vártam tőle, de ezt egészen biztosan nem. Szeretem az ilyen meglepetéseket.
 
Szeretem, amikor nem rágják a számba a mondanivalót, hanem hagyják, hogy elmerengjek az olvasottakon, és szépen lassan kibontsa bennem a szirmait a felfedezés: a látszólag egyszerűnek, talán túlságosan is egyszerűnek tűnő novellák befészkelték magukat a fejembe, és eszük ágában sincs távozni onnan.

Inkább ide-oda csapódnak, folyamatosan újabb és újabb hullámokat generálva ezzel. Mi tagadás, érdekes érzés.