Főkép

Regényed alaphelyzetében érezhetően visszaköszönnek a 2015-ös hazai menekültkrízis eseményei. Direkt erről az időszakról akartál írni, vagy ez csak puszta háttérként szolgált?

 

A korábbi szövegeimben is megjelent már ez, de valójában arról van szó, hogy a könyv néhány alapgondolata, alapkérdése összefügg azzal, ami ebben az időben mondjuk Budapesten,  Európában zajlott. Simon, amikor kapcsolatba kerül azokkal az emberekkel, akik a szövegben hasonló helyzetben vannak, mint azok, akik 2015 őszén a Keleti pályaudvar környékén tartózkodtak, rádöbben, mennyire nem érti, mi történik, milyen korlátok húzódnak – kulturális, nyelvi, habitusbeli különbségek miatt – közte és az ott lévők között, s hogy nehéz, és fáradságos dolog foglalkozni valakivel, vagy adott esetben egy egész tömeggel, úgy igazán. És hozzátartozik ehhez az is, hogy néha nehéz nem beavatkozni – főleg ha az ember egy eleve felfokozott lelkiállapotban van –, amikor valami egyértelműnek tűnik, és itt a „tűnik”-re helyezném a hangsúlyt.

 

Egyáltalán voltak személyes élményeid ezekkel a történésekkel kapcsolatban?

 

Igen, voltak. Fotósként, civilként is voltam több helyen ezekben a napokban-hetekben, és olyan is megtörtént, hogy közel kerültem – fizikai és szellemi értelemben is – olyanokhoz, akik valahonnan nagyon messziről jöttek. Érdekes, hogy milyen megnyugtató volt – a határozottan érezhető feszültség ellenére – kapcsolatot teremteni számomra nagyon is idegen emberekkel, s hogy az idő és a tér lehetőséget biztosított arra, hogy odafigyeljek rájuk. Ugyanakkor nehéz is volt, főleg az azzal való szembesülés (mert ott nagyon határozottan megmutatkozott), hogy alapvetően milyen hihetetlenül sokan vagyunk. Beszélgettem azokkal is, akik segíteni mentek, és bár akkor nem azon gondolkodtam, hogyan fogok erről írni, mondjuk egy regényben, mégis nagyon hasznos volt, hogy az áttétek is megmutatkoztak. Hogy egy másik ember szűrőjén keresztül élhettem át azt, amit akár egy fél órával korábban a saját szememmel és figyelmemmel vizsgáltam.

 

 

Rengeteg kérdést teszel fel a könyvben toleranciáról, szeretetről, megértésről és mások elfogadásáról, de igazából választ nem adsz rá sehol. A célod az volt, hogy minden olvasó a saját életére vonatkoztassa ezeket a kérdéseket, és ezáltal nem egy, hanem ezernyi válasz születhessen?

 

Igen, és örülök, hogy ezt mondod, mert valóban óvakodtam attól, hogy direkt válaszokat adjak (bár a cselekvés nagyon is válasz, sokkal határozottabb lehet, mint maga a szó). Néhány szereplő persze kimond válaszokat, s ebből komoly feszültségek, viták alakulnak ki a könyvben. Ez szándékom is volt, hogy a szereplőkön keresztül igen határozott nézeteket ütköztessek, s hogy aztán ne úgy jelenjen meg mindez, mint ami az egyik fél egyértelmű fölényével, „győzelmével” zárul. Gyakran tapasztalom azt, hogy nem találjuk, mondjuk az említett témával kapcsolatosan, a válaszokat, és ez bizonyára abból is fakad, hogy rosszul tesszük föl a kérdést – vagy föl sem tesszük egyáltalán. Ha olvasás közben megfogalmazódnak kérdések az olvasókban, akkor már örülök, és szerencsére érkeztek már ilyen jellegű visszajelzések. Azt is nagyon hasznos dolognak tartanám, ha két ember, aki olvasta a könyvet, beszélgetne a benne felmerülő kérdésekről. Ez már önmagában válasz lenne egy számomra igen fontos kérdésre.

 

És elárulnád, hogy mi lenne neked ez a fontos kérdés?

 

Az, hogy működik-e a szöveg, kivált-e ilyen jellegű hatást az emberekből, mint amiről szó volt, vagyis párbeszédre ösztönöz-e.

 

Ehhez kapcsolódva, számomra a könyv egyik legmegrázóbb része az, amikor Simon egy epilepsziás lánynak próbál segíteni az aluljáróban, ami felemás eredményhez vezet, hisz hamar kiderül, hogy éles ellentétben van egymással az európai civilizációban szocializálódott férfi és az itt összeverődött muszlim tömeg értékrendje. Az olyan általános dolgok, mint a szeretet vagy a részvét, lehetnek általánosak és egyetemesek, vagy ezek is nagyban függenek attól a kultúrától, ahonnan az ember érkezik?

 

Szerintem függnek, és az a szituáció, amit említesz, valóban speciális. Itt azokat a félelmeket szerettem volna megmutatni, amelyek alapvetően a betegség jelenlétéből, a gyenge (fizikai értelemben), magatehetetlen ember állapotából fakadhatnak, s hogy egy ilyen, alapvetően végletes helyzetben (sokszor bizony még ez se kell hozzá), milyen elutasítóak tudunk lenni a bajba jutott egyénnel kapcsolatban. Ez egy önvédelmi mechanizmus, és egyfajta tehetetlenség is. Az a fajta állapot, amin nagyon nehéz a legtöbbször átlendülni, az ezzel járó energiákat átforgatni, elindítani egy egészen más irányba. Ehhez járul hozzá, a könyvben kialakult helyzetben, hogy egyesek számára nem is egyértelmű, mi is az, ami a lánnyal történik. Olyan félelmek is felszínre törnek, amelyek Simon számára – aki eleinte még kívülről figyeli az eseményeket, majd részesévé válik azoknak – végig egyfajta homályban maradnak. Persze ő, a maga számára, meg tudja okolni, amit lát, de az azért elbizonytalanítja, vagy legalábbis töprengésre, egyfajta átértékelésre készteti, hogy egyre nyilvánvalóbb, mások számára más az ok, máshonnan ered mindaz, ami jelen van – és hogy talán más az, ami jelen van. És hogy mit sem számít, illetve nem úgy számít sokszor a magabiztosságunk, az a fajta racionális gondolkodás, ami minket, itt, meghatároz.

 

A címadás egyértelműen a Bibliára utal, így az olvasóid közül sokan természetesen az újszövetségi párhuzamokat keresik. Pontosan mi köti össze az ókori és a jelenkori Simont?

A regényed végén a főhős – a bibliai párhuzamokkal élve – még inkább Simon, mint Péter. Még inkább úton lévő, sem mint megérkezett ember. Viszont egy ember, aki felteszi magának mindazokat a létkérdéseket, mint ő, és aki azokat érdemben meg is tudja válaszolni, az később tud olyan mértékben változtatni – ha nem is az egész világon, de – a szűk környezetén, mint majd’ 2000 évvel ezelőtt élt apostol?

 

Ha valóban Péter lenne, úgy, ahogy említed, akkor válaszokat adtam volna, talán abban az értelemben is, ahogy arról korábban beszéltünk. Simon valóban kereső, és bár szerintem nagyon is elérkezik egy határozott ponthoz, ahol már dönteni kell, e mögé a pont mögé már nem látunk be egyértelműen a szöveg segítségével, de magunkban valóban továbbgondolhatjuk a dolgot, vagy megtörténhet az a szerencsés eset is, hogy valaki újraolvassa a szöveget – erről ugye a könyvben is szó esik, ennek hasznosságáról. Ezt a könyvet egyfajta próbatételnek gondolom, egy folyamatos úton levésnek, mozgásnak, Simon, mint minden ember, olyan, mint a foton a kétrés-kísérletben, máshogy viselkedik, ha figyeljük, és egészen másként, ha nem.

 

Sokszor szokása a naiv olvasónak azonosítani a szerzőt a főhőssel, amit én nem tennék meg, de akkor is felmerül a kérdés, te – akinek a fejében ez az egész megszületett, és aki hasonló korban vagy, mint Simon – miért éppen ezekről a roppant fajsúlyos kérdésekről írsz? Puszta emberi érdeklődésből, vagy magad is komolyan szembe találkoztál ezekkel a kérdésekkel a saját életed kapcsán?

 

Szerintem olyan dolgokról írtam, amikkel idővel tulajdonképpen mindannyian találkozunk, csak az a kérdés, mennyire hagyjuk közel engedni magunkhoz azokat. Az, amit említesz, az olvasók számára bizonyára egyfajta biztonságot ad. Ha élő személlyel/személyekkel köthetik össze mindazt, amit olvasnak, ha ilyen értelemben is érzik a valóságo(s)t mögötte, ez egyfajta kapaszkodó, biztos pont. Nem mintha legtöbben azok közül, akik így olvasnak, sokat tudnának arról, akihez viszonyítanak, legfeljebb egy arcot látnak, néhány mozdulatot, vagy egy hangot hallanak, egyre gyengébben, aki mondjuk beszélt a könyvről a rádióban. Bár az ma már a tanulmányaink részét képezi, hogy a szerző és az elbeszélő nem egy és ugyanaz, mégis az a legjobb, ha az olvasó maga érez rá arra, hogy nem egyetlen emberben kell keresnie a fogódzót, s hogy nem egyvalaki teszi föl ezeket a kérdéseket, alkotja meg ezeket a mondatokat, mert, úgy gondolom, ez másként van.

 

 

A kötet szerkezetéről is kérdeznék egy kicsit: mi miatt kapcsoltad össze a Váltóáram utolsó novellájának történéseit a mostanival?

 

Mert úgy éreztem, hogy egyértelműen összetartoznak. Persze ez is egy hosszú folyamat volt, mert egy ideig úgy gondoltam, két kisregényen dolgozom egyszerre, de aztán rájöttem, hogy egy bizonyos irányba haladnak a dolgok. A Váltóáram zárószövegének szerkezete annyiban változott, hogy más az elbeszélői nézőpont, de lényegileg valóban e köré épül a regény. Azoknak, akik olvasták az elbeszéléskötetemet, valószínűleg ez az érzésük. De vannak olyan olvasók, illetve lesznek, valószínűleg többen, akik nem olvasták az elbeszélést abban a kötetben, és nekik bizonyára máshová esnek a súlypontok, máshogy strukturálódik az írás belül. És akadnak majd olyanok is, akik ennek hatására olvassák el a korábban írt  szöveget, ami újabb értelmezési lehetősége(ke)t nyit meg. A Lefekvés előtt, ébredés után egyébként is egy kellően nyitott, töredékességérzetet keltő szöveg szerintem, mely magában rejtette a folytatást, azt, hogy az ott lezajló események, s azok, amiket megtudunk a szereplőkről, azoknak előéletéről, még tágabb értelmet nyerjenek. Továbbra is foglalkoztattak azok a problémák, és azoknak a problémáknak a szereplőkre gyakorolt hatása, melyek a korábbi szövegben előkerültek, felszínre törtek, s engem is érdekelt, hogy vajon miként lehet tovább bontani, alaposabban bemutatni azt a fajta tudatállapotot, amibe Simon az apjával folytatott beszélgetés során kerül, s hogy vajon miként hat rá, miként alakítja azokban a szituációkban, amikbe később sodródik.

 

Feltűnő, hogy bár a könyved önmagukban is megálló, komoly kérdéseket feszegető szakaszokból áll, amelyeket azonban szándékosan nem kötöttél össze egy nagy, kerek egésszé. Mi volt ezzel a célod?

 

Ezzel alapvetően nem értek egyet, mert szerintem összeszövődnek és összeállnak egy egésszé, még ha az időkezelése a regénynek valóban sajátos is. Személy szerint látok egyfajta linearitást a könyvben, azt az utat, amiről korábban is szót ejtettünk, s szerintem logikusan követik egymást az események. Eljutunk A-ból B-be, még ha érezhetik is sokan, hogy C is ott lebeg valahol, amit még érdemes volna elérni, de hogy talán nem lehetséges, mert ha megtörténne, az volna csak az igazi tragédia. Az, hogy több egységből áll össze a könyv, abból is fakad, hogy nagyon különböző kérdések kerülnek elő, ahogy azt említetted is. Nem összekutyulni szerettem volna a dolgokat, amikből összeáll egy jó nagy monstrum, hanem tisztán, érthetően egymás mellé helyezni ezeket az egységeket, amelyekben van jó néhány összekötő kapocs, mondjuk maga Simon, a nő-férfi, apa-fiú, anya-fiú viszony, a hitbéli kérdések, a fény-árnyékról való beszéd, reagálás, az a „krízis”, amiről szintén szó esett, és más, egyéb dolgok is.

 

Elárulnád, hogy most éppen min dolgozol, és mi várható tőled a közeljövőben?

 

Egy kisregényen dolgozom, ami most jobban halad, mint ahogy azt korábban gondoltam volna. Vártam, hogy újra az írásra koncentrálhassak, mert az elmúlt két hónapban nem ez volt a meghatározó sajnos, de nagyon élvezem, hogy nemrég visszazuhantam abba a szövegbe, amit még augusztusban kezdtem el írni. Olyan dologgal próbálkozom, amivel eddig még soha, szóval, nem könnyű, és meg is ijedek attól néha, ha egy-egy nap túl sokat írok, magamhoz képest, mert tudom, mi lesz a következménye, vagyis hogy később húzok belőle, ami ugyanakkor egyáltalán nem baj. Egy huszonéves nőről szól a szöveg, az ő bolyongásáról, s ezt az egy szót használva, tudom, már össze is kapcsoltam a Simon Péterrel, pedig egészen más lesz.