Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Szöllősi Mátyás: Simon Péter

Bár már hónapok óta kerültek ki részletek Szöllősi Mátyás készülő új regényéből, mégis szinte semmit sem lehetett tudni arról, hogy miről is fog szólni voltaképpen. Az egyes szövegrészletekből persze világossá vált előbb az, hogy érinteni fogja napjaink migránskrízisét (már előre tartottam ettől, mert szinte lehetetlenség értelmesen beszélgetni az utóbbi időkben erről a témáról), majd később az is, hogy az egész könyv szerves folytatása (?), kiegészítése (?) az elmúlt évek talán legmeggyőzőbb debütáló prózakötetét, a Váltóáramot záró „Lefekvés előtt, ébredés után” című történetnek. Szerencsére volt lehetőségem elolvasni az új kötetet még jóval a megjelenése előtt, így úgy tudok róla véleményt alkotni, hogy senki sem befolyásolhatott. És hogy mi a rövid véleményem? A Simon Péter az év egyik legfajsúlyosabb és legnehezebben megfejthető gondolatfutama, ami a létezés, a keresztény hitvallás, a részvét és az együttérzés tükrében próbálja megmutatni, hogy milyen is az ember.

 

Már az első oldalakon világossá válik, hogy itt szó sincs realista prózáról, ami a magyar belpolitikáról vagy napjaink történéseiről akarna mesélni, hanem egy olyan alkotásról, ami ijesztő gondolati mélységekbe szándékozik behatolni, ráadásul úgy, hogy az olvasó legtöbbször nem is érti, hogy ami a szeme elé tárul, az hová is fog kilyukadni a végén. Az egész mű tele van hihetetlenül zárt és már önmagukban is nehezen felfejthető egységekkel, melyek közt az átjárás néhol könnyű, logikus, de néha szinte álomszerűen érthetetlen.

 

Annyi bizonyos, hogy a krisztusi korhoz közeledő főhősünk életének ezen szakaszán komoly hitbéli és egzisztenciális válságon megy keresztül (melynek oka végig homályban marad, ezzel is tovább ködösítve az eseményeket), és minden, ami zaklatott elméje látókörébe kerül, egyre mélyebbre húzza olyan gondolatokba, amiket még maga sem lát át tisztán. A mű kezdetén talán véletlenül, talán szántszándékkal kihallgat egy lépcsőházi beszélgetést a város parkjaiban, aluljáróiban, főbb csomópontjain lézengő idegenek kapcsán, amely azonban igazából nem két egymást ismerő szomszéd, hanem két világ, két egymástól gyökeresen eltérő értékrend közötti összecsapás, mely hívő és nem hívő, elzárkózó és mások iránt nyitott pólusok között röpködő súlyos érvek ütköztetése révén hozza elő a könyv talán leginkább központi kérdését. Mennyire kell és mennyiben lehetséges együtt érezni másokkal, akár vadidegenekkel? Mennyire vagyunk képesek a magunk vállára venni – még ha percekre is – más ember keresztjét? Mennyire képes egy ember átérezni azt, amin a másik átmegy, és ha ez meg is van, akkor azzal mennyire tudja őt segíteni, vagy ezzel mennyire árt magának?

 

A Simon Péter annyira szorosan kapcsolódik a „Lefekvés előtt, ébredés után”-hoz, hogy gyakorlatilag ez az egész novella apróbb stiláris változásokkal (E/1 helyett E/3, már sehol sincs a nyári eget betöltő szupernóva vakítóan fehér fénye, helyette viszont vannak őszies esők, és soha nem látott fagyhullámok) benne szerepel ebben a 250 oldalas történetben (ezt ebben a formában biztos lesznek, akik nehezebben tudják befogadni, de a cselekmény szempontjából működik), ám az egész kifutása teljesen más, sokkal mélyebb, mint a Váltóáramban szereplő rövidprózáé.

 

Ahogy haladunk előre, minden egyes esemény, minden egyes alak, minden egyes párbeszéd érezhetően mélyebb értelmet sejtet, és ami fontosabb, mélyebb értelmet is rejt magában, és jóval nagyobb súlyt kölcsönöz az egésznek, mint a legtöbb kortárs próza esetén. És ahogy említettem, ezek a kis, megbonthatatlan és sokszor nehezen értelmezhető események valahogy nem is óhajtanak összeállni valami nagy, könnyen megfogható és könnyen értelmezhető egésszé, hanem folyamatos feszültséget, folyamatosan előbukkanó kérdéseket generálnak, miközben a szöveget közlő nyelv és a stílus legalább olyan pontos és kiérlelt, mint az előző kötetben.

 

Bár még ülepednie kell az élményeknek és érzéseknek, és újra végig is kellene olvasnom, de most úgy érzem, hogy a Simon Péter az idei év hazai prózatermésének nemcsak az egyik legnagyobb vállalása, de az egyik legnehezebben értelmezhető és legnehezebben megközelíthető darabja is, amely úgy képes kérdéseket feltenni a cselekvő részvétről, a mindennapi tetteink mozgatórugóiról és az Istennel vagy Isten nélkül való létezésről, mint csak nagyon kevesen. A Simon Pétert Mészöly Miklós írásaihoz tudnám a legjobban hasonlítani – talán többet nem is kell mondanom.


Bak Róbert - 2018. október 9.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!