2017 legmaradandóbb könyvélményei
Írta: ekultura.hu | 2018. 01. 02.
Ismét eltelt év – mi pedig ismét visszaemlékezünk. Én például két oknál fogva is nagyon szeretem összeállítani az ilyen év végi toplistákat: egyrészt miközben végigolvasom a szerkesztőség tagjainak „legmaradandóbb” élményeit, újfent ráébredek, hogy mennyire különbözőek is vagyunk, mennyire eltérő a véleményünk, mennyire máshogy szemléljük a világot – és hogy mennyire csodálatos is ez a különbözőség. Másrészt viszont nagyon szeretek válogatni is: ilyenkor végignézem a 2017-ben olvasott könyveim sorát, s bizony muszáj meg-megállni egy-egy címnél, és kicsit elgondolkodni, mennyire jó is volt olvasni, mennyire szerettem is belemerülni a világába. Jó újra átélni ezeket az élményeket, s bár a választás mindig nehéz, ezúttal is arra kértük a szerkesztőséget, hogy válasszák ki, melyik az a könyv, ami valamilyen indoknál fogva a „legmaradandóbb élményt” nyújtotta.
Természetesen most sem azt kerestük, amit mindenféle indokoknál fogva a legjobbnak hívhatunk, hanem amelyik igazán megfogott minket, amelyiknél úgy érezzük, hogy még sokáig fogunk rá emlékezni. Az „eredményt” látva hirtelen nem is tudom, hogy mit emeljek ki, annyira sokszínű a lista, úgyhogy talán nem túlzás azt állítani, hogy jó év van mögöttünk – de persze ki tudja, talán 2018 még jobb lesz. Hátha legalább az olvasásra több időt tudunk szakítani. (SZD)
Bak Róbert
(Libri, fordította Takács M. József)
Bár rengeteg jó könyvet olvastam, és több könyvet is megjelölhetnénk, mint „2017 legmaradandóbb könyvélménye”, de végül Mathias Énard monstrumára esett a választásom. Mégpedig azért, mert a francia író egyetlen könyvben, sőt egyetlen mondatban (!) hozta össze Európa és a Mediterráneum utóbbi háromezer évét, főbb háborús cselekményeit, mindezt úgy, hogy egy pillanatig sem vált unalmassá, monotonná, vagy hiteltelenné. Ráadásul ezenkívül irodalmi kikacsintások és apróbb történetek tucatjait is kaptunk egy igazán briliáns fordításban. Kell ennél több?
Baranyi Katalin
François Rabelais: A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyve
(Jaffa, fordította Csordás Gábor)
Számomra egy rendhagyó olvasmány lett az év könyve: A derék Pantagruel hősi cselekedeteinek és mondásainak harmadkönyve a francia humanista író, Rabelais tollából. Sziporkázó reneszánsz regény 1546-ból, amelyet ma is élvezet és élmény elolvasni. A valósággal burjánzó nyelvű, elmejátékokkal teli, őrülten logikus szövegtengert olykor megfontolandó bölcsességek, máskor kacifántos szójátékok, különös kalandok és a posztmodern legelméncebb és legstílusosabb szövegalkotóihoz méltó részletek teszik utánozhatatlanná és letehetetlenné. Klasszikus irodalmi alkotás, amely úgy tesz, mintha nem szólna másról, mint a kérdésről: érdemes-e megházasodni? Valójában azonban egyszerre mesés példázat, bravúros vitairat, keserű szatíra és szórakoztató szófolyam: vagyis lebilincselő és egyedülálló irodalmi kaland. Csak ajánlani lehet.
Galgóczi Móni
Steven Rowley: Lily és a polip
(Agave, fordította Bosnyák Edit)
Fájdalmas és egyben megtisztító erejű volt számomra mindaz, amit Rowley írt. Fájdalmas, hiszen régi sebeket tépett fel, de megtisztító erejű is, mert ahogy átfolytak rajtam a szavak, a gondolatok és az érzések, magukkal vittek mindent, aminek nincs keresnivalója bennem, és hátrahagyták mindazt, aminek ott kellett maradnia – a semmit. A semmit, ami ha jobban belegondolunk, nem más, mint egy, az újrakezdés lehetőségét magában hordozó átmeneti állapot, amivel kezdenünk kell valamit, hiszen bármilyen nagy is a veszteség, az élet nem áll meg, a föld tovább forog, a természet teszi a dolgát, nekünk pedig fel kell állnunk a földről, ahová a veszteség után zuhantunk, fel kell dolgoznunk a fájdalmunkat, el kell engednünk azt, aki már elment és bárhonnan is, de erőt kell merítenünk a folytatáshoz – immáron nélküle. Mert a semmi nem maradhat bennünk örökké. Vagy legalábbis be kell engednünk mellé másokat is, akik majd szépen lassan visszaszorítják a nemkívánatos elemeket. Hálás vagyok azért az állapotért, amibe olvasás közben és utána kerültem, ezért ezt a könyvet tekintem az idei év legkülönlegesebb olvasási élményének.
Galgóczi Tamás
Emer Stamp: Malac (elhihetetlenül) nagyon titkos naplója
(Manó, fordította Lakatos István)
A maga nemében zseniális könyvről van szó, amelyben úgy kezelik a tipográfiát, ahogy azt az Emma és Tesla sorozatban megszerettem. A szerző által készített grafikák mentesek mind a modernségtől, mind a realisztikusság betartásától, de pont annyira kerekdedek, amennyi a cukisághoz szükséges, és a szöveg, a magyar szöveg egyszerűen zabálnivaló (ezt a szót Malactól kölcsönöztem). Mindez kiegészítve a fordulatos sztorival pont elegendő ahhoz, hogy a gyermekekkel rendelkező ismerőseim, valamint a Vegetári Jánosok figyelmét felhívjam egy kiváló ajándéklehetőségre (így karácsony után), amely biztos sikert arat mind a furcsaságokra nyitott ifjoncok, mind a gyereklelkű felnőttek körében.
Hipszki László / Profundus Librum
Nick Cutter: A szekta / Kim Stanley Robinson: New York 2140
(Agave, fordította Bosnyák Edit és Farkas Veronika)
Az év legmaradandóbb könyvélményének Nick Cutter A szektáját és Kim Stanley Robinson New York 2140-ét választom megosztott elsőséggel, mert ugyan volt még pár regény, ami felért velük, de azok mind kivétel nélkül egy-egy sorozat részei voltak, egyedül ezek állnak meg a saját lábukon. A két könyv igazából semmiben nem hasonlít egymásra, az egyik egy szórakoztató misztikus horror, ami nagyon betalált, míg a másik egy ökológiai- és gazdasági- „katasztrófaregény”, jóval fajsúlyosabb mű az elsőnél, ami tényleg érdekfeszítő, valós problémákat feszeget, próbál az olvasóba némi környezet tudatosságot csepegtetni úgy, hogy közben a stílusa is remek, könnyen befogadható. A két könyv közül ez reálisan sokkal jobb, ...de Aszekta az igazi szerelem volt, nem maradhat le a listámról. :)
Kovács Tímea
(Park, fordította Kada Júlia)
Még januárban olvastam, de egészen novemberig semmi nem tudta megközelíteni az élményt. A fiú története, aki az anyja halálát okozó múzeumi robbanás során meglovasít egy felbecsülhetetlen értékű festményt, hogy aztán egész életében a képbe kapaszkodva próbálja életben tartani az anya emlékét, valószínűtlen mese, mégis: Tartt részletekbe szerelmesedő, aprólékos tárgy-, helyszín-, szereplőleírásokkal bíbelődő; érzelmeket, vágyakat, félelmeket, önmarcangolást költői finomsággal, mégis sebészi pontossággal boncolgató írói attitűdje hitelt ad neki. Elhisszük mi is: amíg a pinty a miénk, addig az anya sem veszett el, addig még őrizünk valamit az idilli gyermekkorból. Elhisszük, hogy a gyász belecsordulhat az éjszakákon át csodált ecsetvonásokba. Hogy megtarthat egy tárgy, ami a mindenkinél jobban szeretettre emlékeztet. Tartt gyönyörű, filozofikus története a gyászfeldolgozás lehetetlenségéről és a művészet megtartó erejéről hibái és itt-ott felbukkanó esetlenségei ellenére is az egyik legjobb könyv, amit valaha olvastam.
Lipka Bori
Naomi Alderman: The Power
Ennek a könyvnek meg nekem érdekes történetünk van. Egy elég lehangolónak induló hétvégén találtam rá egy brno-i hostelben a könyvre, és rögtön belefeledkeztem. Mivel a rendelkezésre álló idő rövidsége miatt nem sikerült befejeznem, kapásból meg is rendeltem, mondván, hogy nekem ez kell. Most rögtön, a polcomra. A történetről (ami nagyon röviden annyi, hogy valamikor a 2000-es évek elején a nők egy kissé részletezett folyamat eredményeként képessé válnak arra, hogy áramütéseket okozzanak) azóta sem tudok kerek és értelmes mondatokban beszélni, de valahogy nagyon betalált nálam. Olyan indulatokat szabadított fel bennem ez a történet, amikről talán csak sejtettem, hogy ott lapulnak valahol mélyen. Dühöt. Frusztrációt. Kárörömöt. Irigységet. Félelmet. Meg még egy rakás olyan érzést, amivel az ember általában nem dicsekszik. Iszonyatosan mély benyomást tett rám ez a történet, és a mögötte rejlő gondolatok, indulatok. És a legjobb? Hogy jövőre elvileg jön magyarul is a 21. Század Kiadótól!
Németh Attila
Nádas Péter: Világló részletek
(Jelenkor)
2017 legmaradandóbb könyvélménye számomra Nádas Péter dokumentumregénye, amely nem is annyira dokumentum, mint regény, amelyet sokféleképpen olvashatunk, értelmezhetünk, szerethetünk és borzonghatunk rajta – monumentális mű, csak nagy állóképességűeknek.
Németh Beatrix
Stephen King: Az
(Európa, fordította Hamvai Kornél, Kiss Annamária, Koppendorfer Noémi, Szántó Judit, Szappanos Gábor)
Tudom, hogy illene valami szépirodalmat hoznom, mert ha végignézek az éves olvasmányaimon legalább két-három olyan kötetet találok, ami nagy hatással volt rám, és adott pillanatban úgy érzetem, felülmúlhatatlanok, mégis Stephen Kingre esett a választásom. Túl azon, hogy az Az az első, amit tőle olvastam, az egyetlen olyan könyv volt az ősszel, ami képes volt kirázni a letargiámból. Szóval talán nem a legjobban megírt, felemelő, avagy sorsunkon merengő kortársirodalom, de borzongató, csavaros története lekötött akkor is, amikor más nem volt rá képes, és ez csak jelent valamit. Leginkább azt, hogy zseniális.
Palczer-Aschenbrenner Eti
Szepesi Dóra: Pirosmadár
(Napkút)
2017 legmaradandóbb emléke számomra Szepesi Dóra Pirosmadár című verseskötete lett, mely a Napkút Kiadó gondozásában jelent meg. Részleteket már olvastam belőle irodalmi lapokban, ezért is vártam annyira, hogy végre kézbe vehessem és elejétől a végéig elolvashassam. Bár rövid a kötet, mégis rengeteg mondanivalója van az olvasó számára, érzések, hangulatok, bölcs megfigyelések kavarognak benne, sorok, melyek hetekig kísérnek, kísértenek. Érett, kiforrott költészet, melyben nincsenek felesleges sallangok, kitérők. Lényegre törő, húsba-és lélekbe vágó. Igazi női líra, a szó legnemesebb értelmében, érzékeny, gondoskodó, körülvesz és ringat. Megállásra késztet, picit leültet, feltölt, hogy aztán rohanhass tovább, de nem begubózva, önmagadban elmerülve, hanem Szepesi Dóra mondataival felvértezve, nyitottan a világ szépségeire.
Sárpátki Ádám
Robin Hobb: Az orgyilkos tanítványa
(Delta Vision, fordította Horváth Norbert)
Idén a szokásoshoz képest rengeteget olvastam, mégis csak novemberben jutottam el Robin Hobb Assassin’s Apprentice (Az orgyilkos tanítványa) című regényéhez. Nem friss megjelenés – idén valamiért meglepően kevés újdonságot olvastam –, de az újszerűségéből még mindig nem vesztett semmit; alapmű, a fantasy egyik meghatározó bástyája. Viszonylag kis területen, viszonylag kis szereplőgárdával operál, de egy első részben nincs is szükség ennél többre: a prózája, az E/1-es nézőpont és a lassú égésű cselekmény azonnal bevon minket Buckkeep (Kosvár) és Fitz világába, és egy pillanatra sem ereszt, ami hatalmas teljesítmény egy több mint 400 oldalas könyv esetében. Fantasy ez a javából, méghozzá a lehető legemberibb fajtából: a hűségről, a szabad akaratról és egy olyan fiúról szól, aki egy trónörökös fattyaként született, és a megszokott környezetéből kiszakítva megpróbál boldogulni egy zord, gyakran embertelen világban.
Szabó Dominik
Gulyás Péter: A végtelen térségek örök hallgatása
(Könyvmolyképző)
Bár 2016-os megjelenés, én végül csak 2017 elején jutottam el hozzá, de nagyon örülök, hogy végül megtettem. Kiváló stílusban megírt, zseniálisan összerakott, érzelmekkel teli, intelligens thriller, ami annyira megmozgat, mint csak nagyon kevés regény, de mindez kevés, amitől ugyanis tényleg briliáns lesz, az az, ahogy Gulyás játszik velünk. Játszik az elvárásainkkal, a szokásainkkal, a gondolatainkkal – folyamatosan trükközik, és amikor azt hinnénk, hogy kiismertük, csak azért is rádob még egy lapáttal. Brutális és szórakoztató, elgondolkodtató és feszült. Idén nem volt még egy olyan könyv, amivel ilyen szívesen ilyen sok időt töltöttem volna el, még az olvasás után is.
Szabó Sarolta
(Jelenkor, fordította Csonka Ágnes)
Az angolszász bibliofil szubkultúrában (már ha van ilyen, de lehet, hogy csak a képzeletemben létezik) van egy kifejezés: book hangover, azaz könyv-másnaposság, ami akkor jelentkezik, ha egyszerűen nem tudunk túllépni egy könyvélményen, hiába olvasunk újabb és újabb köteteket. Margaret Atwood Alias Grace-e már november óta kísért engem ilyesfajta másnapossággal. Annak ellenére, hogy eddig nem nyűgözött le az írónő a munkásságával, az Alias Grace-ben minden megvan, ami számomra az ideális könyvélményt jellemzi: gördülékeny, könnyen olvasható stílusban megírt, nem túl bonyolult történet kevés és könnyen számon tartható, de életszerű szereplővel – ám a regény nem nyújtja tálcán a válaszokat az olvasójának. Olyan, egyszerűnek tűnő, de annál komplexebb témakört feszeget, ami aktuális úgy a 19. században, mint a 21-ben, és lám, a könyv több, mint hétszáz oldala ellenére nem hagy nyugodni még most sem. Az a fajta regény ez, amit boldog-boldogtalannak ajánlgatok majd, csak hogy legyen kivel beszélgetnem (vitatkoznom?) róla.
Takács Gábor
(Európa, fordította Barna Imre)
Eco zsenialitásához nem fér kétség, ez kb. a könyv 30. oldalánál már bizonyossá válik. Az már most látszik, hogy (szerintem tíz év múlva) újra fogom olvasni a kötetet, mert annyira sok aspektusból tevődik össze, hogy ember legyen a talpán, aki elsőre mindet felfogja. Amivel engem azonnal levett a lábamról (az intelligenciája és a humora mellett) az a mérhetetlen tudásanyaga, ami főleg az obskúrus történelmi tényekben tobzódik, illetve amit a babonák, legendák, vallási irányzatok működéséről mond. Valami hasonlóból írtam a szakdolgozatomat anno, és ha tudom, hogy ez a könyv ennyire tűhegyesen beszél erről, akkor hamarabb a kezembe veszem (és biztosan innen vettem volna a dolgozatom mottóját). Nem mondom, hogy nem megterhelő könyv, végül is 800 oldal tömör kultúrtörténet, de mindenkinek csak ajánlani tudom, mert igazán sziporkázó műről van szó, amit nem felejtünk el egyhamar.
Uzseka Norbert
Tisza Kata: Akik nem sírnak rendesen
(Scolar)
Könyvek terén roppant változatos évem volt, a legkülönfélébb műveket említhetném, mint maradandóakat, de Tisza Katáé volt sok szempontból a leginkább meghatározó. Eleve ritka jó élmény, ha beleolvasok egy könyvbe, és pár sor után tudom, hogy KELL. Aztán hogy nem csak igazolta a megérzéseimet, de mélységesen megdöbbentett azzal, hogy egy ilyen fiatal nő ilyen tömény életbölcsességgel bírjon, s azt ilyen tömören tudja átadni. Aztán a Másik Jánossal közös estje a PIMben, majd a másfél órás interjúm az írónővel, ami önmagában kitenne egy könyvet, tartalmát, súlyát tekintve is. Felkavaró élmény volt ez mind, és miközben személyes szinten is sokat segített nekem, valahogy a magyar könyvkiadáshoz meg az újságíráshoz való hozzáállásomat is formálta.
Vörös Eszter
Adam-Troy Castro: A holtak küldöttei
(Gabo, fordította Járdán Csaba)
Hiába igyekszem minél többet olvasni, és hiába olvasok sok remek regényt, új kedvenc könyvre ritkán találok. Idén Adam-Troy Castro regénye mégis elnyerte nálam ezt a címet, leginkább azért, mert rendkívül ügyesen nyomogatott rajtam olyan gombokat, amik instant rajongást váltanak ki. A jól megírt, jól ábrázolt mesterséges intelligencia; a sötét múlttal rendelkező könyörtelen és érzéketlen nyomozó; a furcsa tudatkapcsolattal egymáshoz láncolt ikerpár koncepciója vagy éppen a lehetőségekhez képest az emberitől leginkább eltérő gondolkodású idegen fajok is ilyenek. Kivételesen még annak is örülök, hogy nem önálló regényről van szó, hanem egy sorozat első kötetéről – mentségére legyen mondva, hogy az első rész is kerek egész, de ennek ellenére nagyon bízom benne, hogy a többi is eljut hozzánk.