Főkép

Szinte bármivel kezdem a francia Mathias Énard első magyarul megjelent könyvének, a Zónának az ismertetését, riasztónak hathat. A közel 600, párbeszéd nélküli és sűrűn szedett oldal komoly kitartást igényel, az általában 40 oldalas mondatok minden bizonnyal sokaknak elrettentő lehetnek, és ha még azt is hozzáteszem, hogy ennek a szövegmonstrumnak még csak igazi története sincs, akkor már a legtöbben legyintenek is, és lépnek tovább új olvasnivaló után kutatva. Na, ők azok, akik megfosztják magukat az egyik legjelentősebb 21. század eleji regénytől. Hogy miért is? Mert talán egyetlenegy műben sem ábrázolták még ennyire pontosan és kézzelfogható módon A Háborút. Így, nagybetűsen.

 

Az egész szöveg egyetlen belső monológ, amit Francis Servain Mirkovic, a francia-horvát családba született, szélsőjobbos nézeteket valló, egykori jugoszláviai katona / háborús bűnös, jelenleg szökésben lévő kém folytat önmagával egy vonaton ülve, Róma felé robogva, hogy egész életművét, a Zónáról írt feljegyzéseit, fotóit, dokumentumait eladja jó pénzért a Vatikánnak, hogy új életet kezdhessen. A Zóna pedig nem más, mint az egész Mediterráneum, amit folyamatosan háború dúl a trójai harcok óta, hisz az ember (és az istenek) mit sem változtak 3000 év alatt, ugyanolyan kicsinyesek, bosszúállók, irigyek és kapzsik, mióta a görögök felkerekedtek, hogy bosszút álljanak az asszonyszöktető keleti szomszédon.

 

A kötet legnagyobb erénye, hogy képes egyetlen összefüggő csatározásként ábrázolni az elmúlt évezredek véres eseményeit, hisz az alkoholtól és kábítószertől bódult, a történelmet tökéletesen ismerő Francis elméjében minden mindennel összefügg. Az ex-katona / ex-kém elméjét a hirtelen előtörő emlékek, a külső benyomások és a szabad asszociációk vezérlik, miáltal egymás mellé kerülnek saját gyerekkori emlékei, tettei a jugoszláviai háborúban, családja története (küzdelem a nácikkal vagy épp a nácikkal szövetségben), illetve a trójai háború, a pun háborúk, Konstantinápoly eleste, a lepantói csata, Napóleon hadjáratai, az I. és II. világháború eseményei, az izraeli háborúk, a jelenkor terrortámadásai, a győztesek és vesztesek, a gyilkosok és áldozatok egyaránt. És hála ennek az írástechnikának és ezeknek a hömpölygő és vég nélküli óriásmondatoknak (amiért természetesen óriási dicséret illeti a fordítót, Takács M. Józsefet, aki mondhatni tökéletes munkát végzett), olyan erős sodrású szöveget kapunk, ami gond nélkül képes ledönti az olvasót a lábáról, ha az csak egy pillanatra is megállni próbál.

 

Mathias Énard az az ember, aki nemcsak a háborúkat, de az írókat is tökéletesen ismeri, ugyanis könyvében egymást érik a különféle írók (Cervantes, Rilke, Joyce, Lowry, Burroughs), illetve a különféle – néha fiktív – vendégszövegek (ebben a könyvben szerepel az egyik legjobb háborús vagy háborúellenes novella, amit valaha olvastam). Énardnál az írás (és az olvasás is) inkább küzdelem, mint élvezet, de azt hiszem, hogy aki veszi a fáradtságot rá, nem fog megállni, nem fogja félbehagyni, nem torpan meg Árész tetteinek olvasása közben.

 

Összességében a Zóna az egyik legfajsúlyosabb és legjobban megkomponált alkotás, amivel idén találkoztam, és egy olyan könyv, amit (tudom, hogy közhely, és tudom, hogy már sokszor leírtam korábban is) mindenkinek illene elolvasnia, még akkor is, ha nehéz, ha nem kellemes, ha nem nyújt élvezetet, csak tükröt tart az emberiség elé, hogy lásd: ilyen az Ember.