Főkép

Ki ne ismerné a zseniális detektív, Sherlock Holmes atyját, Sir Arthur Conan Doyle-t, azt a szerzőt, aki – Agathe Christie-vel párban – talán a legtöbbet tette a krimi műfajának népszerűsítéséért? Történetei és persze azok állandó főszereplői manapság épp annyira közkedveltek, mint megalkotásuk idejében, nagyjából száz évvel ezelőtt. Jobban mondva... mostanság még inkább azok. Azt már kevesebben tudják, hogy Doyle nem kizárólag detektívtörténeteket írt, hanem – más műfajok mellett – történelmi kalandregényeket is. Az igazán meglepő nem is a műfaji kalandozás, ami sok más íróra szintén jellemző általában, hanem az, hogy a szerző ezeket a történeteit fontosabbnak, jobban sikerültnek tartotta, mint a hírnevet és elismerést hozó Baker Street-i műveit. Sajnos, az olvasók nem osztoztak ebben a meggyőződésében, így az 1891-ben megjelent A Fehér Sereg is szépen kikopott a kiadók kínálatából. Nem csak nálunk, de külföldön sem sokan ismerik már ezt a könyvet. 2017-ben a Delta Vision kiadó a MesterMűvek sorozatában útjára indította a történelmi alsorozatot, és a sorozat első kötetének ezt a művet választották, így a hazai olvasóknak lehetőségük nyílt ezen régi-új írás segítségével visszapillantani kicsit a romantika klasszikus történelmi kalandjainak korába.

 

Az angol íjászokból álló Fehér Sereg a százéves háborúban (XIV. század) harcol Franciaország földjén, mikor az egyik veteránt visszaküldik Angliába, hogy pár íjászt toborozzon a számukra, illetve hozza el hozzájuk újonnan kinevezett parancsnokukat, az Európa szerte híres lovagot, Sir Nigel Loringet. A küldetés sikerrel jár, a lovag, az íjász és a két fegyverhordozó elindulnak száz kisebb-nagyobb kalandon át, hogy csatlakozzanak az angol sereghez és háborúba induljanak a spanyol uralkodó ellen.

 

Mire számíthat az a XXI. századi olvasó, aki elővesz egy lovagregényt, amit nagy műgonddal, végtelen szeretettel és tagadhatatlan hozzáértéssel írtak meg a XIX. század végén? Mivel pár évtizeddel ezelőtt elolvastam a műfaj fontosabb klasszikus csillagait (Walter Scott, Henryk Sienkiewicz és társait), eleve nem vártam egy fékevesztetten pörgő akcióregényt – bár ennél azért egy kicsivel több csatára számítottam –, így nem is csalatkoztam. Örömmel vetettem bele magam a szóvirágokból és (gyakran) mondatszörnyekből lassan összeálló regénybe, ahol a lovagi erények nem puszta szófordulatként vannak jelen, hanem vannak olyanok, akik még valóban azok szerint élik életüket. A fehér itt fehér, a fekete pedig fekete – igaz, nagyon még feketék sincsenek… –, az ellenfelek pedig nagy megbecsüléssel viseltetnek a másikkal szemben.

 

A könyv sava-borsát adják a frappáns párbeszédek és ezek a remek karakterek, akiknek mai ésszel szinte értelmezhetetlen szókapcsolatai sok derültséget fognak okozni olvasás közben, és még a sokáig csak hiánycikként létező (magyarul: elmaradt) akciós-háborús részek miatt is kárpótolhatják az olvasókat. Az állandó, mindvégig jelen lévő nyelvi virtuozitást egyébként nagyon jól adja vissza a remekül sikerült magyar fordítás! Ilyen – tehát nem pusztán tartalmi – szempontból is öröm volt olvasni a kötetet, így könnyű szívvel ajánlom az igényes prózát kereső olvasóknak.

 

Sir Nigel Loring – aki mindig kapható arra, hogy egy tisztességes és barátságos úriembert a lelkében hordozott fogadalma alól felszabadítson hölgye becsülete és saját előmenetele érdekében (magyarul: bárkit kíméletlenül összecsomagoljon, aki kiáll vele párbajozni, többszáz mérföldre élő, mit sem sejtő asszonya nevében egy meg nem fogható, homályos „előmenetel” reményében) – kicsit olyan, mintha Don Quijote és a Rejtő-féle Fülig Jimmy keveréke lenne. Fáradhatatlanul keresi a lehetőséget egy kellemes lovagi tett végrehajtására. Semmiségek miatt belekötne – még a konkrét találkozás előtt! – az élő fába is, de eközben mégis végig pozitív hős marad, hiszen nem erőlteti rá senkire akaratát, született úriemberként viseli a sajnálatosan elmaradt kalandok hosszú sorát. Amikor viszont végre igazi veszedelem kerül az útjába, akkor sem visszakozik.

 

Útitársaira hasonló személyiségjegyek jellemzőek – sokszor kifejezetten vicces alakok, akik nem állnak el a veszély útjából sem –, csak lovagi háttér helyett közemberi, hogy ne mondjam, paraszti viselkedésjegyekkel tarkítva. A könyvben a kompánia rengeteg mellékalakkal sodródik össze, akik közt nemigen találunk majd silányul megformázott szereplőket. Tobzódhatunk az egyéniségek közt, viszont a vándorlás miatt sokan közülük szinte „feleslegesen” szerepelnek. Találkoznak, elmondják monológjaikat, majd: balra el. Sok történet-kezdeménnyel találkozhatunk a könyvben, aminek később nem lesz semmiféle folytatása. Ezektől sehol nem bicsaklik meg a könyv, kifejezetten jó olvasni ezeket is, csak magát a történetet nem viszik előre, és a 400. oldal környékén – mikor még mindig kocsmáról kocsmára járnak a kalandorok és még mindig nem érkeztek meg a Fehér Sereg táborába – már gyanús kicsit, hogy talán nem is fognak soha.

 

A Fehér Sereg (ami nem egyezik meg a szintén a százéves háborúban harcoló hasonló nevű angol zsoldossereggel – ők nem íjászok voltak; illetve Sir Nigel Loring is valós személy volt, de a személy és a karakter közt csak névrokonság van, semmi más) végül megjelenik a regényben és példásan helytállnak egy valóban regénybe vagy filmvászonra illő epikus csatában. (Az 1367-es Nájera-i csatában.) Ilyen téren sem marad tehát Doyle adós, még ha sokat kell is az összecsapásra várni.

 

A korrektség jegyében azért bevallom, eddigre még kétszer azért csak előkerültek a kardok, nincs akkora méretű harci-aszály a regényben, ami el kéne, hogy tántorítson bárkit is a kötet elolvasásától. A szájhúzásom csak azért érezhető, mert nem titok, hogy Glen Cook ebből a könyvből merített inspirációt az ő általa életre keltett Fekete Sereghez – remélhetőleg az is jön végre előbb-utóbb a Delta Vision gondozásában –, ami a fantasy zsánerének háborús szekciójának igazi alapvetése, megkerülhetetlen sarokköve. Ezért valahol mélyen azt hittem, ez a könyv is inkább lesz csatákkal telitűzdelt háborús regény, semmint egy anekdotázós, utazgatós kaland-história. Végül az utóbbi lett, de abból legalább a szórakoztató fajta.

 

A MesterMűvek történelmi alsorozatában közben megjelent a második kötet is, az 1929-es Szürke Hajadon, Arthur D. Howden Smith tollából, ami egy legendás kard történetét keresztül mutatja be az ókor és a középkor nagy fordulópontjait, történelmi alakjait – fikciós formában, természetesen.