Főkép

Könyvsaláta rovatunkba olyan könyveket válogatunk, amelyeket ugyan elolvastunk, de valamilyen oknál fogva mégsem ihlettek meg minket annyira, hogy önálló cikket szenteljünk nekik. Ez a bizonyos ok pedig szinte bármi lehet. Talán egy sorozat sokadik részéről van szó, és úgy érezzük, a korábbi cikkekben már mindent elmondtunk az egyes kötetekről. Talán nem tetszett annyira, mint vártuk, ezért hiába vannak erényei az adott könyvnek, mégsem tudjuk igazán ajánlani. Talán csak egyszerűen annyi kiemelkedően jó könyvet olvastunk mostanában, hogy egy „simán" korrekt műről most nem jut igazán semmi az eszünkbe. Ám azt semmiképpen sem szeretnénk, hogy teljesen elsikkadjanak...

 

Philip Kerr: Sápadt gonosztevő

(Jaffa Kiadó, fordította Illés Róbert)

 

Amikor befejeztem Philip Kerr Bernie Günther-trilógiájának második kötetét, a Sápadt gonosztevőt, be kellett látnom, hogy míg az első rész, a Halálos március osztatlan sikert aratott nálam egy évvel korábban, ugyanez a másodiknak kevésbé sikerült.

 

Ettől függetlenül tény, hogy a két kötet egy nagyon sikeres, eredetileg 1989-91 között megjelent történelmi krimitrilógia első és második darabja, s mindkettő különleges, hiszen a náci Németországban játszódik. A szerző, Philip Kerr ráadásul 13 évi szünet után ismét írni kezdett detektívhőséről, Güntherről, máig immár nyolc kötetet, s ezek közül a 2009-es harmadik, az If The Dead Rise Not kiérdemelte az Ellis Peters-díjat.

 

Sápadt gonosztevő 1938-ban játszódik, a náci Berlinben. Igazi hard boiled történelmi krimi, benne hamisítatlan, nemzetiszocialista ízű gyilkosságsorozattal, melynek szőke, kék szemű, ifjú BDM-lányok esnek áldozatául. Látlelet egy kegyetlen, korrupt, embertelen és brutális korszakról, amelynek legfelsőbb hatalmi köreit ráadásul a legsötétebb butasággal párosult misztikus érdeklődés is jellemezte. A logikus, megfontolt, haszonelvű gonoszság mellett ezzel a bárgyú és alattomos irracionalitással szembesül a nyomozó, Bernie Günther, aki rövid magánkopói kitérő után ezúttal Heydrich megbízásából szimatol a titokzatos sorozatgyilkos után, továbbá el kell hallgattatnia egy zsarolót, miközben folyamatosan feltűnően izgató hölgyek közé keveredik.

 

Mindez egészen eszményi kiindulópont egy igazi történelmi kemény krimihez. Még ha úgy is gondolom, hogy a kiválóan sikerült Halálos március után a Sápadt gonosztevő talán kevésbé precízen szerkesztett, krimiként kissé elkalandozó, történelmi regényként pedig kissé leegyszerűsített képet felmutató írás, az a gyerekbetegség, hogy egy trilógia középső kötete nem olyan tökéletes, mint a kezdőrész, gyakori a könyvsorozatok esetében.

 

Épp ezért izgalommal várom a Berlin Noir-trilógia befejező, harmadik kötetét, az A German Requiemet. Bízom benne, hogy ismét egy sajátos nézőpontú történelmi hard boiled detektívregényt olvashatok majd, talán már az idén.

(Baranyi Katalin)

 

 

Ayfer Tunç: Egy elmegyógyintézet majdnem hiteles rövid története

(Napkút Kiadó, fordította Nagy Marietta és Sipos Áron)

 

Törökország európai szemmel nézve maga a totális egzotikum és kiismerhetetlenség. Ebből az országról szinte minden különös és érdekes nekünk (számomra a török szerzők közül a Nobel-díjas Orhan Pamuk az etalon, akinek minden könyvét szerettem inkább többé, mint kevésbé), főleg akkor, ha nemcsak egy történetet kapunk egyszerre. Hanem százat. Vagy ezret. Vagy többet. Mert egyszerűen követhetetlen, hogy a megjegyezhetetlenül hosszú című: Egy elmegyógyintézet majdnem hiteles rövid története (ami persze korántsem rövid vagy éppen hiteles) lapjain hányféle nézőpontból előadott, és hány emberről szóló, egymásba folyó rövid történetet kapunk. Persze főleg megbízhatatlan pletykákat.

 

Ayfer Tunç regénye tipikusan az a könyv, melynek olvasása során el kell engedni magunkat, nem keresni az összefüggéseket, nem kutatni valami nagy egész után, hanem átadni magunkat a pletykaáradatnak, mely a 19. századtól a napjainkig hömpölyög végig az idők során rendkívül megváltozott országon. És ebből a kicsit bulváros, kicsit felszínes sztorikból áll össze mégis ennek a muzulmán országnak valamiféle története, amely néha érdekes, néha fárasztó, néha vicces, néha komoly – de mindvégig sodró lendületű. Bár nem állítanám, hogy Ayfer Tunç regénye a világirodalom legnagyobb alkotásai közelébe kerülhet, de mindenképpen egy érdekes kuriózum, így azoknak mindenképpen ajánlanám, akiket érdekel ez a félig európai, félig ázsiai ország, és azoknak, akik szeretik a pletykákat.

(Bak Róbert)

 

Adam Christopher: Dishonored – A képmások ura

(Agave Könyvek, fordította Benkő Ferenc)

 

Előrebocsátanám: nem én vagyok ehhez a könyvhöz az ideális olvasó. Nem játszottam ugyanis a Dishonored játékkal, így nemcsak arról nincs fogalmam, hogy milyen a játékok hangulata, világa vagy stílusa, de minden utalás és kikacsintás is észrevétlen maradt olvasás közben. Hogy ennek ellenére mégis belekezdtem, azt a kíváncsiságom mellett főleg az motiválta, hogy vajon élvezhető és érdekes-e egyáltalán ez a regény olyanok számára, akik hozzám hasonlóan újoncok ebben a környezetben. Azonban akármennyire is szeretném az ellenkezőjét mondani, a válaszom erősen a nemleges felé hajlik.

 

Akármennyire is próbált ugyanis Adam Christopher olyan művet írni, ami mindenki számára izgalmas lehet, túl sok ponton látok problémát. Hiába vázol fel egy világot, amiben még teleportáláshoz hasonló mágia is létezik, nemhogy nem látjuk ennek a rendszerét (Ki az a Kívülálló? Hogyan is működik igazán a mágia?), de igazából egy önálló regényhez is túl kevésnek tűnik az ötlet. Hiába mutat be olyan alakokat, akiket még kedvelni is tudnánk, nem ismerjük meg őket elég mélyen, csupán vázlatok és sablonok maradnak, akikkel nem tudunk igazán együtt érezni, legfeljebb figyelemmel követjük tetteiket. Hiába ír olyan cselekményt, amiben van rejtély, kaland és akció, nem tud izgalommal eltölteni, nem érzem a feszültséget, nem tud lekötni az egész, annyira nem mutat semmi eredetit, érdekeset vagy lenyűgözőt.

 

Úgyhogy aki játékismeret nélkül veszi kézbe, mondjuk Jon Sprunk trilógiájához vagy úgy általában a szerepjátékos irodalom B- és C-kategóriás könyveihez hasonló élményre számítson. Olvastatja magát, de nem érzem benne azt a pluszt, amivel kiemelkedhetne a hasonló könyvek közül. Viszont ha valaki már a játékot is szerette... nos, ő örülni fog az ismerős szereplőknek és helyszíneknek, nem fog fennakadni a világ működésén, és élvezni fogja a történetet is – ez a hangulati „plusz” pont elég lesz ahhoz, hogy remekül szórakozzon. Ez a könyv egyértelműen neki szól.

(Szabó Dominik)

 

Részlet a könyvből