Főkép

Fülszöveg:

A többszörös díjnyertes dark fantasy videojáték különleges világa regényben is életre kel!

 

Emily Kaldwin császárnő kettős életet él Dunwallban: az uralkodói teendői mellett apja, Corvo Attano képzi a lopakodás, harc és orgyilkosság művészetében. A birodalom ismét sötét idők elé néz: nemrég egy titokzatos férfi érkezett a városba, és a Bálnavadászok élére állt, méghozzá olyan képességek birtokában, melyeknek a létezése már éppen kezdett feledésbe merülni. Emily és Corvo életre-halálra folyó hajszába veti magát: ha nem lebbentik fel a fátylat rejtélyes ellenségükről, akkor minden igyekezetük dacára bekövetkezik az elkerülhetetlen pusztulás.

 

Az első Dishonored videojáték 2012-ben jelent meg, és egy olyan kitalált viktoriánus kori világban játszódik, amiben egyaránt létezik a mágia és a technológia, játékosok milliót ejtve rabul. Az elnyomó rendszer és a vele járó korrupció, a bálnazsírral való fekete kereskedelem az ipari negyedben, a patkányok által terjesztett halálos betegségek, valamint a különleges birodalmi katonák, fedőszervezetek és aktivisták rendkívüli élettel töltik meg ezt a világot, amely immár regény formájában is elkápráztatja a rajongókat.

 

 

 

Részlet a regényből:

A lány fejében három gondolat cikázott, mikor elrugaszkodott a tető pereméről.

Először is, sokkal távolabb van a szemközti párkány, mint becsülte, és több mint valószínű, hogy elvéti, és a négy emelet mélységben húzódó utca macskakövein leli a feltehetőleg felettébb fájdalmas és kellemetlen halálát.

Másodszor az Eső Hava nem csupán az év leglehangolóbb szaka volt – inkább a Fagy Hava ezerszer, merengett –, de a csuromvizes, szakadó esővel kísért éjszakáknál keresve sem találhatna rosszabb alkalmat arra, hogy a város háztetőin szaladgáljon.

Harmadszor pedig közelgő és nyilvánvalóan elkerülhetetlen halála nem éppen a legméltóbb búcsúja a Szigetek császárnőjének, és apja biztosan nagyon-nagyon csalódott lesz.

Egy negyedik gondolat – az összetört teste fölé magasodó Corvóról, aki nem szomorú, csupán bosszankodik, amiért ezt a pofonegyszerű ugrást is el tudta véteni – villámgyorsan elillant Emily Kaldwin elméjéből, ahogy talpa az épület lapos tetején csattant. Ruganyos, kisportolt teste, amelyet az elmúlt évtized során megismert és edzett reflexek hajtottak, egy előrebukfenccel elnyelte elnézett ugrásának erejét, fekete kabátjának uszálya elmerült a pocsolyákban, gördülés közben vízpermetet szórva szerteszét.

A fordulat befejeztével a tetőn térdelő Emily szünetet tartott, kezével egyensúlyozta magát, a csuklyája széléről az eső a lábánál gyülekező pocsolyába ömlött.

Egy szusszanás…

Kettő…

Három.

Na, ez nem is volt olyan szörnyű, gondolta. Jobb túllőni a célon, mint elhibázni. Ráadásul nemcsak sötét van, de esik is.

A csuklya sötétjében Emily megengedett magának egy halvány mosolyt.

Nem is rossz, császárnő, egyáltalán nem rossz. Talán az apja nem lenne olyan csalódott a fejlődésében, ha most láthatná.

A sarkára nehezedve felegyenesedett, és a peremhez lépett. A mosoly lehervadt éles, határozott vonásairól, átadva a helyét egy fintornak, így vésve a fejébe, hogy a pokolba is, figyelj oda! Máskülönben a következő hiba tényleg az utolsó lesz.

Igen, tényleg nagyon magasan volt, és hatalmas ostobaság volt ilyesmivel próbálkoznia. Sikerrel járt – éppen hogy, hála az apja képzésének és a Dunwall Tornya csipkézett oromzatú falának megmászásával és a szolgálatos őr elkerülésével töltött órák végtelen sorának.

Mennykő villant felette, élesen kirajzolva azt a bizonyos tornyot. A dörgés egy pillanattal később követte, ágyúlövésként visszhangzott végig a város kőfalai közt. Későre járt – azaz igazából korán, nemrég múlt éjfél –, és a szüntelen zápor okán Emily gyanította, hogy ő volt az egyetlen éber személy idekint.

Abban biztos lehetett, hogy a városban senki másnak nincs része ilyen kilátásban. Elfordult a peremtől és a szomszédos épület falához kocogott, ami egy emelettel a tető fölé magasodott, és a tetejét cserepek keszekusza halmaza fedte, amilyet egy olyan gyerek rakna össze, aki túl sok serkonosi méztortát evett.

Emily megszaporázta lépteit, majd felugrott, egyik lábát megtámasztotta egy ablakpárkányon, utána ellökte magát a fölé magasodó faltól, hogy magasabbra jusson, és megragadhassa a szomszédos tető peremét, végül karizmát megfeszítve felhúzhassa magát. De nem állt le, az épületek vízszintes és függőleges felületeit – ablakokat, párkányokat, kiszögelléseket, ormokat – használva jutott egyre magasabbra, végül néhány perccel később egy négyzet alakú torony tetején állt, ami a kerület legmagasabb pontjának tűnt.

Kihúzta magát. Zubbonyának jókora kámzsája dacára hollófekete hajából csöpögött a víz. Nagyot sóhajtva lökte hátra, az eső patakokban csorgott az arcán, miközben végignézett az ezernyi utca és sikátor útvesztőjén, amelyek sötét gristoli gránitból és a korral barnára színeződött téglákból felhúzott magas, keskeny épületek között húzódtak. A nyeregtetők cakkos ujjak soraként mutattak az ég felé. Íme Dunwall, az ő városa, bár még mindig csak szokta a gondolatot.

A következő villámfényre lebukott, nehogy meglássák. Álruhás kiruccanása – Dunwall Tornyától a tetőkön át megkerülte a Boyle-kúriát, utána a családja után elnevezett hídon és a déli parton sorakozó keskeny épületeken át meg sem állt egészen a Wrenhaven-folyóig – titkos gyakorlás volt, elméje pedig felvette a lopakodáshoz szükséges állapotot.

De nem látták meg. Erről a sötétség és a zivatar gondoskodott.

Ráadásul kiváló képzést kapott. Tíz év kemény munka és gürcölés azokban a röpke órákban, mikor nem szólították a Birodalom kötelezettségei. Tíz év kín, vágások, zúzódások, és… nos, igazából elég sok vér. De tíz éven át a legjobb ember képezte. Maga az udvari protektor, Corvo Attano.

Az udvari protektor és az apja. Bár fiatalságát már maga mögött hagyta, de még mindig ő volt a Birodalom legjobb kémje, titkos ügynöke és pusztakezes harcosa.

A tetőn kopogó esőben Emily összegörnyedt, hagyva magának egy percet, hogy az apján töprengjen. Hálás volt, amiért az élete részévé vált. Nem csupán a védelméért – császárnőként és lányaként is védelmezte –, a barátságáért, szeretetéért és irányításáért hivatalos és egyéb ügyekben. Hanem a megtévesztés, kémkedés, megfigyelés és persze a lopakodás, valamint a harc kényes művészetében szerzett szakértelméért.

E tudást csöpögteti belé immár egy évtizede – sőt, annál is régebben. Emily ismét elmosolyodott. Lassan tizenöt éve volt a koronázása. Tényleg így elszaladt az idő? Tizenöt éve, hogy Hiram Burrowst, az önhatalmúlag kinevezett lord régenst megfosztották  hatalmától.

Emily tizenöt éve birtokolta a trónt, amely anyja, I. Jessamine Kaldwin császárnő halála után megüresedett. Őt a lord régens személyes parancsára ölték meg, a dunwalli nemesség legbelsőbb körei által szőtt összeesküvés részeként, és ebbe a titokzatos körbe csak Corvónak sikerült betörnie.

Emily számára többnek tűnt. Egy élethossznak – és igazából pontosan az volt. Tízéves volt, mikor végeztek az anyjával. Bár még nem töltötte be a huszonötöt, de ha elengedte magát, még mindig érezte az anyja elvesztéséből eredő kínt. Többnyire hagyta, hogy Jessamine császárnő emlékei megpihenjenek elméje mélyén – nem volt választása, hiszen a tragédia dacára nem feledhette saját életét és munkáját.

Ráadásul nem semmi munka jutott neki. Immár másfél évtizede uralta a Birodalmat kemény és igazságos kézzel, fáradhatatlanul dolgozva azon, hogy helyreállítsa a lord régens által Dunwallban és az uradalomban okozott kárt. Ugyanakkor Corvóval az oldalán belevágott egy másik, legkevésbé sem nyilvános küldetésbe – aminek eredményeként Emily a tetőn gubbaszthatott ebben a pillanatban, az éjszaka kellős közepén.

Immár nem fogták közre a palota falai, tetteit és gondolatait nem kötötte se protokoll, se etikett, és idekint, a szabad levegőn végre magáénak tudhatta a várost. Itt és most, egymagában érezhette, hogy bárhová mehet és bármit megtehet, a világon senkinek se jutna a tudomására.

Még Corvo Attano udvari protektornak sem.

Mert a palotában mindenki – a kapukat vigyázó őröktől kezdve az ősi kastély legmélyében székelő bizalmasain át – csupán annyit tudott, hogy a császárnő az álmok áldott világát járja magánlakosztálya ölén.

Emily felkacagott, és mivel az eső kissé alábbhagyott, ismét a fejébe húzta a csuklyáját.

A Toronyból kijutás bizonyult a legkönnyebbnek. Hálótermének rejtett ajtaja egy titkos szobába vezetett, amelyet még gyerekkorában fedezett fel, mielőtt az anyja halálával tótágast állt a világ. Megtartotta magának a felfedezését, noha tudta, hogy az udvar néhány éltesebb tagjának tudomása van a Torony titkos szobáiról és folyosóiról.

A hálókamra mögötti jókora teremben Emily személyes fegyvertára rejtőzködött – nem csupán fegyverek és védőöltözékek, csuklyás köpenyek, sapkák és kabátok, de arany is. Bármi, ami hasznára válhat új kalandjai során.

Amelyek a palota falain kívül kezdődnek.

Bár be kellett látnia, hogy a legjavának nem vette hasznát. Kötelek, kampók, kapcsok – csak lelassították. Megelégedett egy pár ujjatlan kesztyűvel, de a tenyerét és az ujjbegyeit bélés védte, így kiváló fogást nyújtott, miközben megvédte a kezét minden sérüléstől, amelyet a tetőkön elszenvedhet, miközben párkánytól peremig közlekedik.

Talán meglepő, de császárnőként leginkább a kezére volt érzékeny, ám megvolt rá az oka. A munkája során örökkön-örökké csókolgatták, áhítattal szorongatták, és számos egyéb módon vizsgálgatták, méghozzá alaposan, barátok és idegenek egyaránt.

Különös életet élt, amit még ennyi idő után sem tudott megszokni.

Emily felpillantott, de ezzel mintha csak bátorította volna az égiháborút. Az eső újult erővel, egy gyapjútakaró súlyával zúdult alá. De még a zivatar bömbölésén át is hallotta Dunwall Óratornyát a Palotanegyed felől, ahogy elüti az éjfél utáni második órát.

Emily a hang felé fordult. Az Óratorony volt a város legmagasabb épülete, leszámítva persze Dunwall Tornyát. Emily már két hónapja térképezte fel az éjszakai várost, a Wrenhaven-folyó déli partján ugyan átkelt, de ebben a negyedben maradt. Talán nem volt tudatos a döntés, de így próbálta elkerülni, hogy megpillanthassa a nemesség, akik inkább a folyótól északra elterülő divatosabb negyedeket lakták.

De mégis csak az az Óratorony – onnan aztán biztosan lélegzetelállító a kilátás, még esőben is. Ráadásul jó mászóedzés lenne.

Egy újabb vizsga.

Így eltökélve magát Emily megtorpant, mintha puszta akaratával próbálná visszafogni az elemeket. Maga is megdöbbent, hogy azok mintha engednének uralkodói parancsának, és a viharos felhőszakadás záporrá szelídült. A tetők ettől nem lesznek veszélytelenebbek, vagyis óvatosnak kell lennie. De bőven maradt ideje eljutni az Óratoronyba és vissza a palotába, ráadásul senki nem fogja észrevenni a hiányát. Agya végigzongorázta a másnapi – inkább aznapi – uralkodói teendőket, de a lista nem bizonyult hosszúnak. Megengedhet némi lazítást.

Emily megacélozta magát, és így lépett a meredek emelkedőre, fejben már tervezte is a kusza épületek és utcák közti ösvényét.

Majd egy mosollyal arcába húzta a csuklyáját, és a tető széle felé iramodott…