Főkép

Nem tudom, van-e Tolkienon kívül olyan szerző, akinek halála után is ilyen gyakorisággal jelennek meg művei, mindenesetre egészen döbbenetes, hogy hiába hunyt el több mint negyven éve a Mester, szinte évente jelennek meg újabb és újabb könyvei. Magyarul 2015-ben egy akadémiai munkáját, a Beowulf prózai fordítását és kommentárát köszöntöttük, tavaly pedig cikkem tárgya mellett Karácsonyi levelek címen gyermekeinek írt leveleit is kézbe vehettük – és nincs kétségem afelől, hogy Beren és Lúthien angolszász területen idén megjelenő szerelmi történetét sem fogjuk sokáig hiányolni a polcunkról. Azonban a megjelenés egy dolog, legalábbis én sokkal fontosabb kérdésnek gondolom azt, hogy vajon van-e létjogosultsága ezeknek a megjelenéseknek. És míg a Beowulf vagy Karácsony apó esetében a válaszom egyértelműen igen, addig Kullervo esetén kicsit elbizonytalanodtam.

 

A kötet központi tartalma Tolkien első prózai, ám befejezetlen munkája, ami a Kalevala egyik ismertebb alakjának, Kullervónak meséli el élettörténetét. A professzor sok ponton módosít a cselekményen, a saját ízlésének megfelelően formálja a szereplőket és az eseményeket, de ez egyébként kifejezetten indokolt is, hiszen a Kalevala sok helyütt ködös, sőt, ellentmondásokkal teli. Így végül szerintem egy meglehetősen ígéretes elbeszélés jön létre: a történet tele van izgalmas és érdekfeszítő elemekkel, Kullervo egészen drámai és hatásos alak, és ha Tolkien valaha befejezte volna, életművének olvasói szempontból is meghatározó pontja lehetne. Vázlatos jellege és a befejezés hiánya miatt azonban nem érdemes hagyományos olvasói élményt várni – a Kullervo története más miatt lehet érdekes a számunkra.

 

Aki ugyanis A Gyűrűk Urán és esetleg A hobbiton kívül mást is olvasott Tolkientől, az minden bizonnyal találkozott már Túrin Turambarral: ő a Húrin gyermekei főszereplője, aki nagyjából hatezer évvel Frodóék „kalandja” előtt szembeszállt Morgoth-tal. Figurájának előképe Kullervo – aki mindkettejük életében elmerül, annak nem lesz nehéz megtalálni történetükben a hasonlóságokat. Ilyen szemmel olvasva pedig Kullervo története lényegesen több lesz, mint egy befejezetlenül hagyott kisregény-töredék: fejlődési pont Tolkien munkásságában, ami nemcsak azt mutatja meg, hogy miként alakulhatott ki a Mester fejében Túrin Turambar, de azt is, hogy mi volt az első olyan történet, ami annyira megragadta a képzeletét, hogy abból később megszülethetett a mestermű is. Ettől persze még mindig csak irodalomtörténeti emlékké és filológiai kinccsé válik, valódi olvasói élménnyé nem – ahhoz tovább kell lapozni a kötetben.

 

A kiadvány szerkesztője, Verlyn Flieger (aki ezzel a névvel olyan, mintha maga is egy tolkieni eposzból lépett volna elő) úgy gondolta, hogy az alig ötvenoldalas elbeszélés és annak jegyzetanyaga mellé érdemes még elhelyezni két Kalevaláról szóló esszét/előadásszöveget is. Keletkezése mindkettőnek elég kérdéses: az egyik kézírásos formában, míg a másik írógéppel letisztázott, de hiányos verzióban maradt fent, és valószínűleg van köztük pár év, hiába tűnik úgy, hogy ugyanahhoz az előadáshoz készültek (még ha nincs is információnk arról, hogy Tolkien előadta ezeket valaha). A túlnyomórészt megegyező szövegű esszék leginkább a finn eposz (mondom így, noha a professzor maga nem tartotta annak) érdekességeiről, sajátosságairól, keletkezéséről szólnak, és bár remekül meghozzák a kedvet a Kalevala olvasásához is, legfőképpen azért érdekesek, mert remekül világítanak rá Tolkien rajongására.

 

Furcsa ezt így leírni, hiszen jelenleg több millióan rajonganak Tolkien munkái iránt, de még ő is rajongott valamiért: az esszékből pontosan kirajzolódik, hogy a fiatal Tolkien milyen lelkesedéssel olvasta és elemezte a Kalevalát. Még iskolás fiúként találkozott először a finnek balladáinak gyűjteményével, és rögtön megragadta elméjét: rajongása pedig sokáig kitartott – talán mi sem bizonyítja jobban, minthogy közel száz év elmúltával is hatással van ránk. Talán az esszékben Tolkien személyes megjegyzései a legszimpatikusabbak számomra, ahogy finoman megrajzolják a későbbi mítoszteremtő alakját, ahogy általuk megfigyelhetjük, hogy Kalervo fia Kullervo és a Kalevala többi alakja miként ejtette rabul a fantáziáját, és milyen ajtókat nyitott ki képzeletében.

 

Ezeket az összefüggéseket Flieger is (nálam sokkal részletesebben és pontosabban) kifejti a záró esszéjében – kell is a szöveg még ahhoz, hogy igazán kontextusában lássuk a Kullervo történetét. De hogy visszatérjek a kezdeti kérdésemhez, én legfőképpen arra kerestem a választ, hogy vajon mennyire lehet értelme kézbe venni ezt a kötetet „szimpla” tolkieni olvasmányként – ám akárhogy is nézem, a kötet java részét egy vázlatos és befejezetlen elbeszélés, valamint két (szintén nem teljes), sok átfedéssel rendelkező esszé adja. Így aztán elolvasását elsősorban azoknak javasolnám, akik A Gyűrűk Ura és más történetek forrásvidéke iránt érdeklődnek, akik arra kíváncsiak, hogy Tolkient milyen hatások érték, és milyen úton jutott el mondjuk Túrin Turambar figurájáig – hiszen ilyen szemmel a Kullervo története információban gazdag, érdekes és megragadó kötet.