Főkép

Valahányszor meghallottam az évben a Melchior nevet, mindig kicsit úgy éreztem, mintha valaki azt mondta volna: Poirot. Vagy Maigret, vagy Holmes. Miután elolvastam a nyomozói zsenialitással megáldott talinni patikárius harmadik történetét is, biztos lettem benne, hogy a tudós Melchior felnőtt klasszikus könyvbeli detektívtársaihoz. A Melchior és a hóhér lánya, az észt nyelven mára már öt könyvet számláló történelmi detektívregény-sorozat harmadik tagja a két elődénél jóval vaskosabb, izgalmas krimi, amely a történelem rajongóinak is nagyon tetszhet.

 

A patikussal 2013-ban ismerkedtem meg, s már az első róla szóló könyv, a Melchior, a patikárius és a Szent Olaf-templom rejtélye is annyira megfogott, hogy alig tudtam kivárni a folytatást, a Melchior és a Kerekeskút utca lidércét. Ám ez a legújabb, harmadik regény, amely egyébként önmagában is tökéletesen élvezetes és érthető, minden eddiginél élvezetesebb és alaposabb képet rajzol a 15. századi Talinn-ról, s – azt hiszem – minden eddiginél bonyolultabb és összetettebb cselekménnyel rendelkezik. Szerintem még nagyapámnak is tetszene, aki rajongott a történelemért és a pontos alapokra felépített történelmi regényekért. Ma is őrzök számos kötetet, amelynek a margóján itt-ott csalódott ceruzavonás jelzi, hogy nagyapám elégedetlenül állt meg egy-egy pontatlanságnál vagy anakronizmusnál. Ám ebben a könyvben nem kellene használnia a ceruzáját: a páratlanul logikus és izgalmas krimi ugyanis egyúttal nagyon színes és elbűvölően részletes történelmi regény.

 

Például megtudhatjuk belőle, milyen volt egy hamisítatlan, középkori vásár muzsikusokkal, csepűrágókkal és mutatványosokkal, céhes bajvívással és sörkiméréssel. Feltárul a 15. századi kereskedőélet, amikor egy-egy hajó érkezéséig a kalmár retteghetett, elsüllyedt-e a vagyona és áruja. Vagy amikor elkezdtek váltóleveleket használni, s ezzel megkezdődött a váltóhamisítás korszaka is. Vagy amikor harminc-negyven különböző űrmértékben és pénzfajtában kellett tudni számolnia annak a segédnek, aki egyszer majd kereskedőmestere helyébe akar lépni. Találhatunk a regényben beszámolót domonkos szerzetesekről és német lovagokról, a korabeli orvoslásról és a szaunák néha erkölcstelen rejtelmeiről. Ellátogathatunk egy titkos kártyabarlangba, amelyet egy köztiszteletben álló kereskedő tart fenn. De kiderül az is, milyen egy igazi középkorvégi lakoma, sőt, hogy miként készül a hús keresztes módra, a hizlalt kakas, vagy a magyaros szarvaslapocka.

 

Indrek Hargla tökéletes magabiztossággal mutatja be az 1422-es év Tallinnját, az akkor még sokkal inkább német, mint észt Hanza-kereskedővárost, a korabeli szokásokat, törvényeket és az események történelmi hátterét. Ám közben ugyanilyen precíz és bonyolult szövésű krimirejtélyt ad fel. A regény egyik szereplője a hóhér kedves, szép lánya, Wibeke, aki az őszeleji vásár napján tanúja lesz, amint egy sötét ruhás, ismeretlen férfi meggyilkol egy fiatalembert. Az áldozat később eltűnik, majd előkerül: a szakadt ruhájú, betört fejű ifjút egy romos háznál találják meg. Él, de elvesztette az emlékezetét. Ujján seb, mintha letéptek volna róla egy gyűrűt, zsebében félbeszakított, alig olvasható, titokzatos levelek. Ki lehet a rokonszenves ifjú, aki Steffennek nevezi magát, de semmire sem emlékszik az előző életéből? Ki lehetett a titokzatos, feketeköpenyes gyilkos? S hogy lehetséges, hogy áldozata megmenekülhetett? Miközben Wibeke és Melchior közösen kutatnak a rejtély megfejtése után, további gyilkosságok és gyilkossági kísérletek történnek. Valaki vagy valakik a háttérből mindenáron meg akarják akadályozni, hogy a patikárius rábukkanjon az igazságra…

 

Melchior azonban nem hagyja magát. Sajátságos átoktól szenved, ami egy más nézőpontból mégis áldás lehet. Időnként ugyanis különös, őrjítő rosszullétek gyötrik, amelyek öröklődnek a családjában. Ám talán ezzel függ össze szenvedélyes igazságszeretete és kiváló nyomozói szimata is. Így lehet a város patikusából lassanként a város nem hivatásos detektívje, akihez mindenféle sötét ügyben oda lehet fordulni. Így a hóhér lányának esete is neki köszönhetően nyeri el a megfejtését, igaz, a szokáshoz híven csak a regény utolsó oldalain, ahol Melchior pompás záró előadást tart és egy körmönfont kártyatrükk segítségével győzi le ellenfelét, a rejtőzködő gyilkost. Ehhez azonban még magyarázatot kell találnia tizenkét érthetetlen apróságra…

 

Azt hiszem, nem véletlen, hogy Indrek Hargla Agatha Christie-t nevezte meg detektívregény-szerző példaképének. A Melchior és a hóhér lánya olyan élvezetes és logikus krimi, hogy a benne szereplő titokzatos tények elrendezése valószínűleg még magát Hercule Poirot-t is elkápráztatná. Emellett azonban kiváló történelmi regény is, amely színes tablót rajzol egy pompás és különös középkori világról, amelyet alig ismerünk.