Helikon Zsebkönyvek 31-33.

Meséltem már a soha el nem apadó listáról, amelyen a mára már klasszikusként aposztrofált regények címe sorakozik, arra várva, hogy végre elolvassam őket? Még pár éve kezdtem el összeírni, mik is azok a klasszikusok, amiket valamikor életem során mindenképpen szeretnék elolvasni, csak az izgalmasabbnál izgalmasabbnak tűnő új megjelenések viharában nagyon nehezen jut számukra idő és lehetőség. Újabb érv a Helikon Zsebkönyvek mellett! Mind Hawthorne regénye, mind Szerb Antal Utas és holdvilága szerepelt ezen az ominózus listán, és bár a különböző hadtörténeti bölcsességek iránt csak a Zsebkönyvek olvasása óta támadt fel az érdeklődésem, mégis úgy érzem, ezúttal olyan olvasmányokat pótolhattam végre, amelyeknek már bőven ideje volt.

Nathaniel Hawthorne: A skarlát betű

Talán sok  mindent megmagyaráz, ha elárulom, hogy édesanyám többek között magyar irodalmat is tanított, így nem teljesen véletlen, hogy folyamatosan forogtak a fejemben azon kötetek címei, amelyek ugyan az én kötelező olvasmányaim között nem szerepeltek, de valahogy fejben azt a címkét aggattam rájuk, hogy „ezt egyszer majd mindenképpen el kell olvasnom”. A skarlát betű talán az egyik legrégebb óta listán lévő kötetek egyike, így kifejezetten izgalommal vártam, hogy végre megismerhessem ezt a történetet. Szerencsére sosem éreztem tehernek a kötelező irodalmak olvasását, így azért túl vagyok már pár klasszikus művön, és képesnek érzem magam arra, hogy egy százötven éve megjelent regény esetén másképp gondolkodjak, mint egy kortárs mű kapcsán, bár ez nem mindig egyszerű. Nehéz beleképzelnem magam Hawthorne korába, hiszen nem éltem akkor, és sajnálatos módon a történelmi ismereteim is hiányosak, valamint mivel hozzám már csak az akkori irodalom krémje jut (amennyiben feltételezzük, hogy ezek váltak mára klasszikus könyvekké), nehezen tudom összemérni a többi Hawthorne korabeli szerző prózájával. De abból a kevésből, amit ismerek, úgy érzem, A skarlát betű sokkal inkább a témája, mint a próza minősége miatt került a fontos művek közé. 

Kíváncsivá tesz, hogy vajon az akkor élők, az akkori olvasók szemében mennyire lehetett furcsa, szokatlan Hester Prynne gondolatvilága, hozzáállása a történésekhez. Esetleg tényleg inkább elítélően gondoltak a főhősnőre, vagy netán őrültnek hitték? A hiedelmek, a babonák, a megszokás, az akkori erkölcsi rend meglehetősen gúzsba kötötte Hestert, olyannyira, hogy a saját gondolatait is megfertőzte, és képes volt az ördögöt sejteni kislánya mosolyában. Megrázó és megrendítő a történet, még ha Hawthorne nem is a legjobb elbeszélő (az előszóban meglehetősen hosszan szabadkozik is emiatt), de a hatás nem maradt el. Számomra az általa lefestett világ, az események alakulása, a nézőpont-karakterek fejében lejátszódó gondolati logika felér egy rendkívül rémisztő horrortörténettel. Egyre inkább tanulságosnak érzem az ilyen és hasonló klasszikusok olvasását, hiszen az ember hajlamos ezután át- és újraértékelni nagyon sok mindent a történelemmel, és úgy általában az emberekkel kapcsolatban.

Szerb Antal: Utas és holdvilág

Szerb Antal írói munkásságával nem ez a kötet volt az első találkozásom, de erről bővebben majd a következő cikkben elmélkednék A Pendragon legenda kapcsán, így kivételesen volt már némi előképem a szerzőről. Érdekes olvasmányélmény volt az Utas és holdvilág, egyszerre hihetetlenül könnyed és szórakoztató, másrészről pedig végtelenül abszurd. Könnyen meglehet, hogy tévedek, de számomra elképzelhetetlennek tűnik, hogy az olvasottakat ne valamilyen teljesen szürreális módon értelmezzem, olyan mértékben irreális számomra, ami a kötetben történik. Ebben a formában már-már zseniális, ahogyan oldalról oldalra képes meglepni, teljesen érthetetlen és kiakasztó fordulataival, a szereplők teljesen valószerűtlen viselkedésével és logikájával, és még csak nem is volt szükség hozzá a kísértetek megjelenésére, hogy ez az érzés kialakuljon bennem. 

Nem tudom, vajon az írói szándék mi lehetett, biztosan találnék szakértő kezekből származó elemzést is könnyedén, de nem biztos, hogy tudni szeretném az igazat, vagy hogy útmutatót kapjak a helyes értelmezéshez, ha egyáltalán létezik ilyen. Nem ajánlhatom tehát másképp ezt a regényt, mint a fent leírtak szerinti szemlélettel olvasva – aki hozzám hasonlóan élvezi az irrealitás ilyen formáját, garantáltan remekül fog szórakozni.

Jamamoto Cunetomo: Hagakure

Azt hiszem joggal állíthatom, hogy a Zsebkönyv sorozat (nekem, azt hiszem, már a Helikon Zsebkönyvek lesznek A Zsebkönyv sorozat) miatt olvasok egyáltalán háborús és hadi bölcsesség-gyűjteményeket – még ha az adott ország kultúrája érdekel is, akkor sem gondolom, hogy ezekkel a kötetekkel kezdtem volna az ismerkedést. Az eddig megismert gyűjtemények közül (természetesen Az uralkodás művészetén túl, de az azért inkább Napóleon alakja miatt érdekes, mintsem a hadi tanácsai miatt) egyértelműen a Hagakure tetszett legjobban, ennek a mondandójával tudtam leginkább még mai fejjel is kezdeni valamit. Hiába áll nagyon távol tőlem – illetve valószínűleg mindenkitől, aki nem szamuráj – a Hagakure tanítása, mégis ezúttal kevésbé éreztem azt a hatalmas szakadékot köztem és a távoli kultúra, valamint kor kapcsán, mint a többi hasonló kötet esetén.

Az, azt hiszem, sejthető, hogy nem a „minden-pillanatban-állj-készen-a-halálra” motívum az, amivel azonosulni tudtam (ezek a tanácsok leginkább hajmeresztőek), sokkal inkább azok a gondolatok, amelyeket a tanulás, tanítás, konfliktuskezelés kapcsán említ (igaz, folyamatosan az járt fejemben, ha tényleg ennyire – számunkra – kis bűnökért is a rituális öngyilkosság, a szeppuku az egyetlen becsületes út, vajon ki és hogyan képes megérni azt a kort, ahol a megszerzett tudás bölcsességgé érik?). Ezek közül sok még ma is, modern helyzetekre is könnyedén átváltható, és meglepő módon a mai ember gondolkodásának is megfeleltethető. Az inkább „furcsaság”-kategóriába helyezhető bölcsességből is sok akad, ezek inkább érdekességek csupán az olvasó számára, illetve sok esetben érezhető, hogy Cunetomo bizony személyes gondolatai és érzései alapján formálta ezeket a szamurájokra általánosan érvényesnek szánt szabályokat, igaz, néhol meglehetősen keskeny a határvonal a kettő között, de figyelmesen olvasva bizony tetten érhető. Ha valaki egy hasonló műfajú könyv olvasásán gondolkodik, a Hagakure jó választás lehet.

Nem gondoltam volna eleinte, hogy ennyire nehéz lesz magamat a folyamatos, megjelenés sorrendje szerinti olvasáshoz tartani, hiszen mindig felvillanyoz, mikor egy újabb trió címei bejelentésre kerülnek, de továbbra sem bánom, hogy tartom magam ehhez  a módszerhez – számomra így tud igazán működni ez a fajta önnevelő hatás, amely részben az élmény erejét jelenti. Természetesen ezt a problémát könnyen orvosolhatná, ha végre utolérném a kiadó tempóját (hiába lassítottak a megjelenések ütemén a kedvemért), de végülis csupán 15 kötettel vagyok lemaradva! Úgyhogy következzen újra Szerb Antal, majd egy kis Mark Twain, no meg némi Seneca az év utolsó heteire, közben persze izgatottam várom, milyen bejelentések érkeznek a jövő évi terveket illetően.