Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Suki Kim: Nélküled mi sem vagyunk

A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság, avagy ahogyan többször hallunk róla, Észak-Korea, ismeretlen vidék az emberiség legnagyobb részének. Egy zárt ország, ahová szinte senki sem juthat be, hacsak nem baráti országból érkezik. A turisták csak kirakat-élményeket nézhetnek, az újságírók nem tehetnek fel kérdéseket – a legtöbb információnk a hivatalos propagandából és a disszidensek beszámolóiból származik. Éppen ezért lehet érdekes egy olyan személy „élménybeszámolója”, aki saját bőrén tapasztalta a KNDK-beli életet.

 

Suki Kim (koreai átiratban: Kim Suki) egy dél-koreai származású, de az Egyesült Államokban élő író, újságíró, aki inkognitóban csatlakozott egy misszionárius csoporthoz, és mint angoltanár taníthatott a Phenjani Műszaki Egyetemen. Észak-Koreában szinte csak a „legelőkelőbbek”, a pártkáderek gyerekei járhatnak felsőoktatási intézménybe, így a szerző egy olyan „osztály” mindennapjaiba nyerhetett bepillantást, ami a legtöbb külső szemlélő előtt rejtve marad. Ezek a gyerekek (kis úriemberek, ahogy a szerző nevezi őket) a lakosság nagy részével ellentétben jól tápláltak, van hozzáférésük a technikai vívmányokhoz, és beszélnek angolul is. Ugyanakkor rájuk, ha lehet, még jobban hat a propaganda: minden előnyük ellenére életüket a dzsucse (az ország ideológiája) és a Vezérek tisztelete tölti ki. És persze a gyanakvás.

 

A szerző remekül észlelteti azt a kelet-európaiaknak ismerős hangulatot, hogy nem bízhatsz meg senkiben. A diákokat és a tanárokat folyamatosan megfigyelik a párt által a nyakukba ültetett felügyelők, ráadásul a napi kritika gyakorlásával (esetleg tényleges besúgómunkával) magukon a diákokon keresztül is szereznek információt. Elbeszélőnk soha nem tudhatja, hogy melyik mondatával mit vált ki, mit tudnak meg róla, eluralkodik rajta a paranoia – tökéletesen érzékelteti milyen az, ha soha nem lehetsz őszinte. Így hiába szereti meg a diákjait, mégsem tudnak megbízni egymásban – a lélek kifacsarodása a rendszer része. Ez különösen annak fényében letaglózó, hogy ezek a kis úriemberek, ugyanolyan fiatalok, mint bárhol másutt a világon, a tinédzserkorral kapcsolatos univerzális érzések itt sem mások – mégsem tudják megélni azokat.

 

Ezen túl a kötet bepillantást nyújt a koreaiak mindennapjaiba is, hogy az állam, az ideológia hogyan válik életük részévé. A diákok és a tanárok minden napja gondosan leszabályozott, nemcsak a tanórákon, hanem azon túl is. Kötelező a kertészkedés, a szieszta, a sport, de még az őrtevékenység is – úgy, hogy a kampusz területét csak a ritkán megengedett, leszervezett kirándulások alkalmával hagyhatják el. Ezen kívül az információkhoz is előzetes jóváhagyás útján juthatnak hozzá, és csak ahhoz, ami biztonságos az állam számára. Ahogy a szerző több alkalommal megfogalmazza: a vezetés infantilizálja az állam lakóit, nem engedi, hogy gondolkozzanak, mindent előre meghatároz számukra, így csökkentve az esetleges felé irányuló agressziót, lázadást. A szabadságról, a felelősségvállalás hiányáráról többször beszél a kötet, viszonylag részletes bemutatást nyújtva egy teljesen zárt társadalom működésébe.

 

Ugyanakkor néha azt éreztem, hogy a kötet nem mutat be, nem mutat rá más, fontos kérdésekre. A könyv személyessége persze előny, hiszen ebben a körben igyekszik minél részletesebb lenni, ugyanakkor épp emiatt az ezen kívüli dolgokról sokszor hallgat. Olyan lehetőségeket hagy ki, amikor más kontextusban is meg tudná mutatni az országot – a kirándulások, a kampuszon kívüli látogatások alkalmával. Ezen túl úgy gondolom, hogy a kötetre rá fért volna egy keményebb kezű szerkesztő, mert a szerző elveszíti néha a fókuszt, túlságosan csapongó az elbeszélése.

 

A legnagyobb gondnak mégsem ezt éreztem, hiszen az elbeszélés összességében gördülékeny és érdekes, hanem a személyes elbeszélés azon hátulütőjét, hogy a szerző folyamatosan ítélkezik, mégpedig amolyan nyugati ideologikus módon. Nem szeretném ezzel bagatellizálni az észak-koreai állam bűneit, az elhallgatásokat, a kivégzéseket, a lakosság éhezését és elnyomását, ugyanakkor a szerző sokszor pont olyan tekintettel vizsgálja az eseményeket, mintha a nyugati demokrácia lenne a civilizáció csúcsa. Különösen azért zavaró ez, mert az író maga is koreai származású, így a visszaemlékezéseken túl éppen azt vártam volna, hogy képes megértéssel fordulni az elnyomásban élő emberek felé – és ezt sajnos nem mindig éreztem.

 

Ezzel együtt a Nélküled mi sem vagyunk egy lenyűgöző betekintés egy ismeretlen ország működésébe, életébe, kultúrájába. Akkor, amikor manapság minden egy kattintásnyi távolságra van, szinte el sem tudunk képzelni egy olyan helyet, ahol az emberek még mindig csak korlátozottan vagy egyáltalán nem ismerik a mi kis globális világunkat. Észak-Korea a lehető legmesszebb van attól, hogy megismerjük, de a Suki Kiméhez hasonló beszámolók segítenek abban, hogy árnyaljuk a híradásokból származó képet.


Dr. Benkő Marianna - 2016. június 4.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
Nincs találat kapcsolódó tartalomra a szerzőtől: (Suki Kim)

  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!