Főkép

Így, tizenvalahány évvel az első olvasás után, arra jutottam, hogy az Egy családregény vége számomra az emlékezés és a felejtés könyve. Na, ezzel elsőre nem is mondtam semmi újdonságot, hisz Nádas Péter e korai műve (ha csak egy aspektust kellene kiemelnem) pont erről szól. Az első mondatommal arra szerettem volna utalni, hogy most, harmincéves koromban, újraolvasás közben mennyire előttem volt az egykori gyermek énem, aki bár önszántából olvasta, de még sem szerette ezt a könyvet, mert nem értette; és ez a nemszeretés, ez a nemértés, ez a negatív élmény sokáig rányomta a bélyegét a Nádassal való kapcsolatomra, és jó darabig nem is olvastam tőle mást. Aztán jött pár évnyi érés, majd a találkozás a monumentális Párhuzamos történetekkel (ami az utóbbi évek egyik legnagyobb hazai irodalmi vállalása), és ha nem is lett a legfőbb kedvencem a Nobel-esélyes írónk, de, azt hiszem, megértettem, és megkedveltem.

 

Az Egy családregény vége igazi kultkönyvnek számít manapság, érettségi tétel, szerzője az egyik legismertebb és elismertebb kortárs írónk, de biztosan akadnak még olyanok, akik eddig nem találkoztak vele. Ezen az alig 150 oldalon egy kisfiú szemén keresztül látjuk a dolgokat, és miközben ő játszik a bokrok alatt, valamikor az ’50-es évek kommunista Magyarországán – egy elhárító tisztként tevékenykedő apa gyermekeként, egy igazán fojtogató, rideg és jéghideg korszellemben – felelevenednek előtte és előttünk a nagyapja által elmesélt történetek, legendák, melyek a zsidó nép és a felmenői sorsát mutatják be hetedíziglen, egészen Jézus koráig.

 

A kisregény ezúttal sem volt könnyű olvasmány, hisz ez a fajta narráció, az idősíkok ilyen rafinált módon való megkeverése, teljes és tökéletes olvasói odafigyelést és a külvilág kizárását igényli, ami nemcsak erősen ajánlott, de kötelezően betartandó dolog, hogy megérthessük, és élvezhessük ezt a maga korában (hazánkban), hihetetlen újdonságnak ható művet. Hisz ebben a precíz montázstechnikával operáló könyvben első pillantásra bár minden mindennel összefügg, mégis bármelyik kor és esemény odakerülhet bármelyik tőle igen távol állóhoz (persze ez nem így van, nem ilyen ad hoc módon működik, ezért is használtam a precíz szót). Így az olvasó természetesen nem is kerek, önmagukban is megálló történeteket kap, hanem színeket, ízeket, formákat, árnyakat, benyomásokat, hangulatokat; mint egy költeményben.

 

Ez a majd negyven éves kisregény a zsidó történelem és hagyományok bemutatása mellett egyszerre szól a magányos gyermeki világról és a kezdődő felnőtté érésről; meg persze az ettől való félelemről, és a fantáziavilágba való menekülésről, a jóságos nagypapa által mesélt történetek segítségével. Emellett kordokumentumként is olvashatjuk a Simonok történetét, ugyanis a mai olvasótól eléggé távol van már a szürke, fenyegető ’50-es évek vagy a maga egészében szintén szürke és szintén fenyegető szocialista rezsim időszaka. Jó, hogy ennek már vége.

 

Mindenképpen megérte újraolvasnom ezt a könyvet, hisz most már felnőtt fejjel sokkal többet értettem meg a történetből, sokkal több szintet tudtam értelmezni, és élvezni. És bár az Egy családregény vége nem mérhető a szerző későbbi „mammutregényeihez”, a Párhuzamos történetekhez vagy az Emlékiratok könyvéhez, de mindenképpen hatásos kedvcsináló (vagy belépő) hozzájuk a Nádassal még csak most ismerkedő olvasóknak.