Főkép

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy nap, amikor az ember, akit Ovénak hívtak, belépett az életembe. Nem könnyen jött össze a találkozás, de végül mégis sikerült megismernem: egy embert, aki idegesítő, mindenkinél mindent jobban tud, morog, pöröl, elégedetlenkedik, ráadásul egyfolytában öngyilkos akar lenni – és mégis maga a kedvesség, jóság és szeretet élő szobra…

 

Hogy hogyan is létezhet ilyen figura a világegyetemben? Az nyilván Fredrik Backman svéd író titka, aki 1981-es születése, vagyis szemtelen fiatalsága ellenére csodálatos rajzot készített a mai ötvenes-hatvanas generációról: de nem karikatúrát, és nem is drámai olajfestményt. Könyvének fejezetei olyanok, mint egy sorozat szénvázlatokból és pasztellkréta-képekből: egyszerű, frappáns, megható, elgondolkodtató, elringató jelenetek követik egymást benne, melyekből végül egy olyan történet áll össze, amely a mélyére rántja a vigyázatlan olvasót.

 

A főhős, Ove 59 éves. Telve van rögzült szokásokkal, ám napról napra újabbakat alakít ki: ha az életét nem is tudja megváltoztatni, környezetét megpróbálja a saját elvárásaihoz idomítani. Szabálykövető, és rá akarja venni a világot, hogy tegyen hasonlóképp. Csakhogy Ove rosszul tolató mamlaszok, kóbor utcamacskák, ugrándozó gyerekek, terhes nők és egyáltalán, egy mérhetetlenül szabálytalan és idegesítő univerzum egyéb díszletei közepette kényszerül élni – s nemcsak a tragédiákat rejtő múltját, de saját jelenét is képtelen megváltoztatni. Sőt, még békésen távoznia sem sikerül: a zavaros, modern világ állandóan betolakodik kiüresedett életébe, folyton segítenie kell, újra meg újra szüksége van rá a nála fiatalabbaknak, gyengébbeknek és ügyetlenebbeknek… Ám talán épp ezért jöhet rá egy idő után, hogy nem is olyan ördögtől való mindaz, ami körülveszi: sikerül megtalálnia a helyét, és önmagát is – legalább is egy rövid időre.

 

Az ember, akit Ovénak hívtak 600.000 példányban kelt el Svédországban, ami talán nem is csoda: hiszen Ove történetétől valószínűleg még annak is visszatér az életkedve, aki már azt hitte, semmi sem érdekli. Engem is megfogott és elvarázsolt a könyv, ami már csak azért is nagy teljesítmény volt, mert régóta nem olvastam olyan regényt, amelynek ennyire idegesítő lett volna az első fejezete. (Mások körülöttem halálra nevették magukat Ove számítógépvásárló botladozásain, én viszont öt oldalon keresztül imádkoztam, hogy adjon már el neki végre valaki egy hordozható billentyűzetet, megszüntetve ezzel a humoros indításként tálalt álproblémát – hiába…) Tovább olvasva azonban már én sem tudtam ellenállni Ove szívmelengető történetének.

 

Így azután a végső konklúzióm, hogy a hatszázezer svéd nem tévedett: Ovét ismerni kell. Apropó, Úvét, így ejtendő ugyanis svédül a neve. És biztos vagyok benne, fel lenne háborodva, hogy még ezt sem tudtuk. Eddig…