Főkép

 „A felföldiek nem adják fel egykönnyen. Állhatatosak…”

 

Monica McCarty legújabb regényében, A Sólyomban, ismét izgalmas és romantikus kalandra invitálja az olvasót a 14. század eleji Skóciába. Ahogyan a sorozatindító A Harcosban, úgy ebben a történetben is elegyedik a fikció a történelmi tényekkel: miközben egy különös helyzetben született szerelem kibontakozásáról olvashatunk a lapokon, egyúttal tanú lehetünk, ahogyan Robert the Bruce sconei megkoronázását követően menekülni kényszerülvén sem adta fel az I. Edward elleni harcot, hanem titokban próbált mind többeket megnyerni ügyének.

 

„A vitorla dagadt a szélben, és a birlinn szinte repült a vízen, úgy lebegve a hullámok hátán, ahogyan a madarak a légben, mintegy igazolva, miért díszíti egy sólyom képe a vitorlát és a hajó orrát.”

 

A lopva megalakult, maroknyi tagot számláló különleges felföldi egység rövid, közös kiképzésüket követően szétszéledt, mind más-más titkos feladatot teljesítettek. Akadt, aki kémként beépült az angolok udvarába, volt, aki új sereget igyekezett toborozni a skótok szabadságharcához, páran a száműzött uralkodó hitvesét és gyermekeit kísérelték meg biztos helyre menekíteni, míg néhányan a csuklyás király kíséretében maradtak. Utóbbiak egyike volt az ördögi vigyorú, tehetséges hajós, Erik MacSorley, fedőnevén Sólyom is.

 

A fiatal kapitány 1307. február elején új megbízatás teljesítésére indult az ír sziklaszirtre épült Dunluce felé. A tervek szerint a vár alatti tengeri barlangban találkozni kívánt a McQuillanek vezetőjével, mert az a hír járta a vad harcosokról, hogy jó fizetségért szívesen szegődnek mások szolgálatába. Ám a titkos megbeszélés nem épp a vártnak megfelelően alakult: a vezér helyett csak annak bizalmasa jött el, ráadásul a faluban akkor tartott szüzek bemerítkezéséről odasodorta a víz az egyik fehérnépet, aki meghallotta egyezkedésüket, s ezzel veszélybe került a titkos küldetés. Az ír klánt képviselő kegyetlen férfi azonnal végezni akart a lánnyal, vagy legalábbis miután embereivel elszórakozott vele, de a nők nagy tisztelője, Erik másként tervezte orvosolni a problémát: magával vitte, hogy később szabaduljon meg a nem kívánt rakománytól.

 

No persze, ekkor még halvány fogalma sem volt arról, hogy nem egy akármilyen jöttment falusi keveredett a karjai közé, hanem bizony Bruce apósának legidősebb leánya, Elyne de Burgh úrhölgy. Ellie, ahogyan a családja nevezte, ugyan mindvégig igazi kis boszorkány módjára hadakozott, sőt, megkísérelt elszökni az őt arrogáns viking kalózra emlékeztető férfi hajójáról, ám igyekezete hasztalan maradt, pár óra múltán együtt kötöttek ki a Kintyre-félsziget partjaihoz közeli egyik apró szigeten. S attól fogva a lány csak abban bízhatott, hogy a kapitány megtartja a szavát, és előbb-utóbb majd hazajuttatja őt a családjához.

 

A fiatalok az együtt töltött napok parázsló vitái közepette mind közelebb kerültek egymáshoz, csakhamar szenvedélyes csatározásaikat már nem szavaik, hanem ajkaik vívták. Ám oktalan módon valódi kilétüket továbbra is titkolták egymás előtt – talán abban bíztak, ráérnek még a vallomásokkal, ha már biztosak lehetnek a másik érzelmeiben. De amikor az angol gálya rajta üt a szigeten, és elfogják Erik embereit, a birlinnt pedig elviszik, úgy tűnik, kifutottak az időből...

 

„A szerelem nem jelent feltétlenül boldog beteljesülést. A szerelem olykor áldozatot követel. Olykor azt jelenti, hogy a szeretett lény boldogságát fontosabbnak tartjuk a magunkénál, még ha ez azzal is jár, hogy nem lehetünk együtt.”

 

Az írónő ezúttal is ügyesen használta fel a történelmi eseményeket és fennmaradt mondákat arra, hogy történetét még hihetőbbé és fordulatosabbá tegye olvasói számára. Igaz, nekem, aki kevésbé vagyok járatos a kor eseményeiben, néhol nehézkes volt pontosan nyomon követnem, ki kinek a szövetségese, vagy épp ki árult el kit, s azt is bevallom, akadtak momentumok, amiktől azért felszaladt a szemöldököm, hiszen valljuk be, a középkor derekán a vakító fehér fogsor igen ritka lehetett, csakúgy ahogyan a huszonéves hajadonok. De üsse kő, tudjuk be ezeket szerzői túlzásnak, ahogyan a viharban vergődő, csöppnyi lélekvesztőben megejtett tüzes liezont is, mert máskülönben több mint elképzelhetetlen lenne a jelenet.

 

Ám mindezek ellenére szívesen olvastam a könyvet, s ebben tagadhatatlanul nagy szerepe volt Erik karakterének. Bár kezdetben bosszantott, hogy mekkora szoknyapecér, és a későbbiekben is volt pillanat, amikor nagyon szerettem volna elbeszélgetni vele arról, milyen botorság így irtóznia az elköteleződéstől, pajkos humorának, kalandvágyó, ugyanakkor önfeláldozó természetének nehéz volt ellenállnom. S az is tetszett, hogy olyan tűzről pattant, makacs menyecskével hozta össze a sorsa, aki nem omlott rögtön a lába elé, mihelyt sármosan rámosolyogott. Azt viszont fájlaltam kissé, hogy a fantom hadsereg többi tagjáról, akiket igencsak megkedveltem a korábbi részben, ilyen kevés szó esett ebben a kötetben. Remélem, a jövőre tervezett Az Őrszemben a főszereplő Arthur Campbell mellett a többieket is viszontláthatjuk majd!