Főkép

Amikor pár hónappal ezelőtt elolvastam Elmore Leonard Miamiban játszódó regényét, eszembe nem jutott volna, hogy nemsokára visszatérek ide. Leonard könyvében a floridai életnek egy sötét – feltűnően kevés szereplőt felvonultató – oldalát ismertem meg, ráadásul a történet annyira a lényegre koncentrált, hogy a terjedelem szűkössége miatt a háttér bemutatására már nem jutott idő. Éppen ezért volt érdekes élmény egy teljesen más megközelítésben visszalátogatni ide, mégpedig Tom Wolfe vezetésével, aki ráadásul az egyik kedvenc kortárs amerikai szépíróm, és olyan regényekkel bizonyított már, mint a Talpig férfi, vagy a főiskolás sportéletet alaposan körbejáró Én, Charlotte Simmons.

 

Szerkezetét tekintve a Vérzivatar – itt most álljunk meg egy szóra. A mai napig nem tudom, miért ez lett a hazai kiadás címe, a történetben ugyanis egyetlen szó sem esik mesterséges vagy természetes eredetű véresőről. Szóval szerkezetét tekintve a Vérzivatar nem jelent meglepetést az általam eddig olvasott Wolfe regényekhez képest: a történet elején egymás után bukkannak fel a szereplők, akik a társadalom egymástól messze eső szegleteiből érkeznek, akik között semmi kapcsolat nincs, és akik nem csinálnak mást, csak élik az életüket. Persze több mint hétszáz oldalon arról írni, hogy Manci néni miként jár be naponta a munkahelyére, ahol alközpontkezelőként fogadja a bejövő telefonhívásokat… – mondjuk úgy, hogy ez önmagában csekély érdekességgel bír, ezért ilyesmiről szó sincs a regényben (miként Manci néni is hiányzik).

 

Helyette fordulópontokat kapunk, olyan élethelyzeteket, amikor a szereplők döntéseinek megfelelően jövőjük határozottan új irányba megy tovább. Az pedig, hogy jó vagy rossz irányt választottak, nos, ennek eldöntése egyedül rajtunk múlik – és ez az egyik legjobb része a regénynek. Ráadásul Wolfe mindezt cseppet sem szájbarágósan teszi, hanem olyan természetességgel, mint ahogyan Rejtőnél elröppen egy pofon. Amikor utólag végiggondoltam, mi mindent történt a regényben, csak akkor jöttem rá, hogy az egyik kiemelt szereplő, Magdalena például annak a történetnek egy lebutított verzióját éli át, amit az „Álruhás királyfi találkozik a szegény polgárleánnyal”, illetve modernebb változatában a „Gazdag gyáros beleszeret a szegény titkárnőjébe” formában ömlesztenek ránk a romantikus szerzők. Az sem teljesen légből kapott elképzelés, miszerint az általam főszereplőnek tartott Nestor (foglalkozását tekintve rendőr) az Arthur által alapított Kerekasztal lovagjainak kései utóda, aki ugyanúgy nemes eszméket követ az életében. Csak míg Lancelot esetében elképzelhetetlen volt a reklamáló ellenfél, addig Nestornak gyakorlatilag a környéken lakó összes fontos kisebbséggel meggyűlik a baja – amit csak tetéz a YouTube és a spanyol nyelvű sajtó által szított indulathullám. Nem is sorolom tovább, a regényben felbukkanó minden fontosabb szereplő egyedi, de közben mégis képvisel egy-egy karaktertípust.

 

Míg Leonard csak jelzésértékűen foglalkozik a háttérrel és a mellékszereplőkkel, addig Wolfe ezen a téren sem fogja vissza magát. Legyen szó kubaiak által lakott negyedről, milliomosok birtokolta szigetről, sztriptízbárról, nyugdíjasotthonról, osztályon felüli étteremről, műteremről – minden esetben alapos, lényegre törő leírást kapunk, miáltal tényleg módunk nyílik mindent átélni, elképzelni. Legjobban mégis a regény nyelvezete tetszett, ami legjobb pillanataiban simán elmegy impresszionista kavalkádnak – ugyanis az alapos leírásokat hangutánzó mondatok, cselekvést idéző szavak, szövegbe álmodott hangulatok egészítik ki. Így például nemcsak követünk két szereplőt a sztriptízbárba, hanem látjuk a színpad szélén bankókat lobogtató embereket, az orrunk előtt incselkedő mellbimbókat, a háttérben szobára igyekvő párokat, s olvassuk az egész helyet betöltő zene ritmusát.

 

Az már a szerző korábbi regényeire is jellemző volt, hogy mindenki a saját közegének megfelelő kiejtéssel beszélt, viszont ennyire ütősen még egyszer sem ábrázolta (emlékeim szerint legalábbis) az eltérő kultúrkörből érkezettek közötti kommunikációs problémákat. Nestor és Magdaléna gyakran szembesül azzal a nehézséggel, hogy szavakat, olykor egész mondatokat nem értenek aktuális beszélgetőpartnerük mondókájából. Ez is legalább annyira fontos a történetben, mint az összes többi szál, de nem lenne ennyire ütős a fordító, Gázsity Mila remek munkája nélkül. Szerintem ez a könyv zseniális, éppen ezért nálam el is nyerte a hónap olvasmányélménye címet. Mindenkinek ajánlom, akinek van elég szabadideje és vágyik valami kortárs amerikaira...