Főkép

Fény. Ami mindent megvilágít, érthetővé tesz, leleplez és új arca megmutatására kényszerít. Sebastian Barry regényében ilyen tisztító fény önti el az események valamennyi szereplőjének életét. A finom ívű, halk hangon elbeszélt történet Írország egy kis falujában játszódik az ötvenes években.

 

Talán ez: az idő- és térbeli távolság teszi olyan általánossá és példázatszerűvé az ír szerző lírai hangvételű, szuggesztív hangulatú regényét. Olyan messze van már tőlünk az ötvenes évek dereka, s olyan messze ide Írország. De messzeség ez talán az ír könyv ír olvasóinak is. Az a nagyon egyszerű és nagyon vidéki – ezért kisebbségi komplexussal küzdő –, ám egyúttal romlatlan és gyönyörű – erre pedig büszke – Írország, amelyben a történet játszódik, már bizonyosan csak egyszervolt, megszépült, nosztalgikus tündérvilág a zöld sziget mai lakói számára is. Ám legyen bármily különös és szimbolikus az események egyik értelmezése, annál hangulatosabb a másik: a szorosan vett cselekmény is szép és megható.

 

Egy kis falu, Kiltegan és az azt környező tanyák adják a helyszíneket a regény főszereplőjének, Annie-nak, az idős és büszke asszonynak a történetéhez. Annie régi, nevezetes család tagja, aki egy lassanként változó világ tanúja: apja és összes felmenője valaha a vidék, a birtok intézőjének feladatát töltötte be, s ő maga is érzi, hogy személyében az ír történelem, a környék múltjának, tekintélyének az őrzői élnek tovább. Sokak számára azonban ő csak egy öregasszony, akinek hajlik a háta, szúrós a modora és magányos az élete. Őbenne is felmerül néha, vajon nem alakulhatott volna-e másképp sorsa? Nem boldogabb lett volna-e, ha feladja a vidéket és igazi, városi nővé válik? Nem lenne-e most, még a kora ellenére is önállóbb, függetlenebb, modernebb, ha megteszi ezt a lépést valaha? Nem érezné-e akkor kevésbé céltalannak az életét?

 

Ami azonban különösen sok töprengésre készteti, az az új feladata. Unokaöccse és annak felesége ír városi emberből londoni polgárrá szeretne avanzsálni, ám az életmód-változtatáshoz nem illik két apró gyerek, ezért a hatéves kislányt és a négyéves kisfiút Annie nagynéninél hagyják arra az időre, míg egzisztenciát teremtenek a nagyvárosban. Ez az idő pedig alaposan elhúzódik, legalább is Annie-nak úgy tűnik, közben egész élete megváltozik a két apróság jelenlététől. És még csak nem is azért, amire a környék lakói gondolnának: hogy erős anyai vagy pótnagymamai érzelmek támadnak benne. Másról van szó: a gyerekek öntörvényű és különös világa egyre inkább vonzza és taszítja, s kettejük, különösen pedig az ötödik születésnapjára komoly türelemmel várakozó, különös fiú gondolatainak tükrébe nézve másnak látja az egész életét, mint addig.

 

Minden új jelentést kap: vele élő unokatestvérének, Sarahnak a csendes tragédiája és mégis-boldogulása; egy erőszakosnak látszó szerelem, családjának múltja, de akár egy látogatás a helyi fűszeresnél is. A vonalak elmozdulnak, az árnyékok megsűrűsödnek, és Annie jó úton jár afelé, hogy végképpen utat tévesszen, s tényleg ne legyen más, mint egy öregasszony, akinek hajlik a háta, szúrós a modora és magányos az élete. Ám ott a tiszta fény, ami a legváratlanabb pillanatokban süt át egy gyerek szőke haján, a karamellás desszert peremén, egy finom, fehér anyagon, a tehén tőgyéből kilövellő tejsugáron vagy épp az ablaküvegen – és egyszerre lecsendesedik a harag, érthetővé válik, ami logikátlan, és újra békés lesz a világ.

 

A történet csendes, nyugodt képekkel zárul: Annie és Sarah élhet tovább, „mélázgatva, mint a nárciszok”. Tovább „a törött kapu nyikorgásában, a madárfüttyben meg a vadalmafám évről évre nyíló-csukódó virágaiban”. Mintha semmi sem történt volna, ami megzavarta ezt a búcsúzkodó, mégis örök világot. Olyan ez a regény, mint egy rövid, könnyű, különös repülés. Épphogy felkavar, és már el is múlik. Érdekes volt elolvasni.