Főkép

Catherine Anderson regényei újra és újra a becsületről, a reményről, a hit és a szeretet erejéről, az emberi jóságról és a családi összetartásról mesélnek. Ha az ő könyveit kézbe veszem, tudom, biztosan olyan szívmelengető történetet fogok kapni, ami őszinte egyszerűségével fog elvarázsolni. Ugyanakkor mindig izgatott várakozás van bennem, vajon ezúttal milyen ismerős nevekkel, szereplőkkel találkozok majd, mert bár az írónő valamennyi regénye önállóan is tökéletesen élvezhető, jó néhány így vagy úgy összefügg egymással.

 

Személy szerint engem teljesen elbűvölt, hogy a Nyári szellő című könyv prológusában előkerült régi naplóval milyen csodálatosan kapcsolódnak össze az 1800-as évek végének vadnyugatára kalauzoló Keegan/Paxton kötetek a huszonegyedik században játszódó Kendrick/Coulter/Harrigan sorozat részeivel. Minden 1885-ben kezdődött, amikor a tapasztalt szerencsejátékosnak, Ace Keegannek végre lehetősége adódott, hogy bosszút álljon nevelőapja gyilkosán, s a múlttal hadakozva a szerelmet is megtalálta (Gyógyító szenvedély). Négy évvel később öccse, Joseph Paxton lelte meg örök társát a családja elvesztését gyászoló Rachel Hollisterben, akié az a bizonyos, több mint egy évszázaddal később előkerülő napló (Nyári szellő). Aztán 1890-ben, hazafelé tartó vonatútja során az egyetlen Paxton lányt, Edent elrabolta egy bűnbanda, és öt gyötrelmes napig hurcolta magával, míg Matthew Coulter, aki régóta a haramiák nyomában járt, meg tudta menteni (Felkelő nap). Kettejük leszármazottairól és népes családjaikról szólnak a modern kori regények. A Keegan/Paxton família harmadik fiáról, Davidről, a Szerencsepénz lapjain olvashatunk, míg a legifjabb, Esa története egyelőre arra vár, hogy a szerző megossza velünk, olvasókkal.

 

„A legtöbbször így szól a pennykről a mondás: találj egy pennyt, vedd fel, s azután egész nap szerencsés leszel. Személyes tapasztalatból tudom, hogy ez igaz. Bármilyen régi pénz szerencsét hozhat, de olyankor csak egy napig tart a szerencséd. – A fénylő pénzérmét a kislány orra hegyéhez dörgölte. – Persze ez nem közönséges szerencsepénz. (…) Ez a legszerencsésebb az összes közül, mert te és én együtt találtuk meg.”

 

Az árvaházban nevelkedett Brianna O’Keefe ígéretet tett haldokló ikertestvérének, hogy annak újszülött kislányát, Daphnét, sajátjaként fogja felnevelni, és az elmúlt hat évben minden tőle telhetőt meg is tett. Azért, hogy mindkettejüket megvédje abban a világban, ahol az egyedülálló anyákat és gyermeküket megvetés övezte, kitalál magának egy férjet, David Paxtont, majd a kéretlen közeledések elhárításának érdekében egy teljes mesét sző a képzeletbeli hitves köré. Nem csupán elhiteti mindenkivel, hogy a férfi Denver közelében arany után kutat, még időről időre levelet is küld a város postahivatalába.

 

Egy reggel ezeket a hat évig kézbesítetlen küldeményeket kapja kézhez az ötven mérfölddel odébb, No Name városában lakó, de közel s távol a David Paxton nevet egyedüliként viselő rendőrbíró. Kíváncsiságtól vezérelve a férfi felbontja a borítékokat, és amikor némelyikben egy gyermek girbe-gurba sorait találja, szörnyű gyanúja támad: lehetséges lenne-e, hogy duhaj, ifjú éveiben valamikor annyira lerészegedett, hogy teljesen elfelejtett egy asszonyt, akinek a jelek szerint gyermeket nemzett? Egy gyermeket, aki leveleiben olyan szívet tépően kérleli, hogy látogassa meg, vagy legalább segítsen, hogy anyukája új ruhát vehessen neki?  David rövidesen útra kel, hogy megkeresse feleségét és kislányát, akiknek létezéséről addig nem is tudott.

 

Amikor végre megleli őket Glory Ridge-ben, hiába nem emlékszik arra sem, hogy valaha is szemet vetett volna Brianna O’Keefe-Paxtonra, szent meggyőződése, hogy a kislány csakis az ő gyermeke lehet, Daphne annyira hasonlított az édesanyjára, és a családjukban öröklődő, jellegzetes anyajegy is jól látható a nyakán. A nő hiába próbálja tagadni, hogy bármi közük lenne egymáshoz, a férfi mindent megtesz, hogy magával vigye őket a családi farmra, ahová érzése szerint mindketten tartoznak. David és Brianna a hosszú és nehéz utazás, majd a közösen töltött hónapok alatt szép lassan egymásba szeretnek, de ahhoz, hogy igazán boldogok legyenek, előbb a múlt titkait kell tisztázniuk.

 

„A szeretetnek semmi köze sincs a vérrokonsághoz (…) Ez egy varázslatos dolog, ami a szívben születik.”

 

Mit mondhatnék? Catherine Andersonnak okkal van annyi rajongója, köztük jómagam is. Nagyszerűen ír, és ezúttal is érzelmekben gazdag, gyönyörűséges Hamupipőke történetet álmodott papírra. Bárcsak minden nehéz sorsú, önfeláldozó asszonynak jutna egy olyan nemes lelkű,  gyengéd, és gondoskodó hős, mint David, és bárcsak minden árván maradt kislány olyan csodálatosan szerető családra és kutyára lelne, mint amilyen Daphnét várta No Name-ben. Vannak-e szinte hihetetlen fordulatok a könyvben? Igen, nem is egy, de ez nem egy dokumentumregény, csupán egy édes mese, ahol hinni kell. Épp ezért elsősorban álmodozóknak ajánlom, no és mindazoknak, akik western történelmi romantikára áhítoznak, hiszen olyan kevés akad belőlük a hazai piacon.