Főkép

Baudolino hazudós ember, legalábbis ezt állítja magáról. Egész életét behálózták a kitalált történetek, az apróbb füllentésekből és a nagy erejű hazugságokból szőtt mindenre kiterjedő fonalak, ám így ötvenedik életévén túl úgy tűnik, mintha kicsit belefáradt volna hosszú és viszontagságos életébe. A XIII. század első éveinek Konstantinápolyában ugyan mindent ellepnek a pusztítani vágyó, romboló és fosztogató keresztes hordák, Baudolino azonban csak mesél Nikétasznak, a bizánci tanácsnoknak. Mesél gyerekkoráról, Barbarossa Frigyes német-római császár pártfogásáról, párizsi diákéveiről és a császár udvarában töltött háborúkról, itáliai utazásairól, szent ereklyékről és különös emberekről, végül pedig nagy útjáról a titokzatos János pap országába, a szörnyűséges lények és a csodálatos teremtmények birodalmába, oda, ahol még ember sem járt.

 

Baudolino csak mesél és mesél, mintha meggyónná életútját, mintha ki akarná önteni a lelkét valakinek, hátha így feloldozást, sőt, talán boldogságot is találna. De vajon mi igaz mindabból, amit elmond, hihetünk a kóros hazudozónak, aki még a Szent Grált is képes meghamisítani? Látszólag talán kiönti Nikétasznak a lelkét, de mennyire tud őszinte maradni? Tényleg találkozott a távoli keleten egylábú vagy épp fejetlen lényekkel, tényleg részt vett mindazon kalandokban, amelyeket aztán olyan lelkesen és kendőzetlenül beszél el? Számít egyáltalán mindez valamit?

 

Umbert Eco szeret játszadozni a képzelettel, a fikcióval, a hazugsággal, ami lényegében minden író sajátja, nála mégis központi kérdésként merül fel: hol húzódik a határ az igazság és a kitaláció között, s meddig lehet ezt a határt tágítani? Mitől lesz valami ezer éven át tiszteletben tartott, felbecsülhetetlen értékű tárgy, ha csupán az emberi közlésre hagyatkozhatunk? Mikor beszélhetünk mítoszról, legendáról, ha mindössze az idő torzító hatása érvényesül? A Nikétasznak elmondott története látszólag teljes hazugság is lehetne, Baudolino mégsem így éli meg: ha valamiben hisz, még ha ő is találta ki, akkor előbb-utóbb bizony valósággá válik. Nem csupán részese a történelemnek, fantáziájának köszönhetően ő alkotja azt – ekkor pedig már nem teljesen mindegy, hogy mi is történt valójában?

 

Eco játszadozásai pedig az olvasót is lebilincselik. Elmerülünk ebben a pikareszk regénybe oltott történelmi fikcióban, ahol Baudolino és barátai Keresztelő Szent János fejét hordozzák maguknál (több példányban); ahol egy egyszerű falusi parasztlegénynek csak egy éjszaka és némi hazugság kell, s a császár rögtön a fiaként szereti; ahol blemmük, szkiapodok vagy épp panuatioszok élnek, és Istenről elmélkednek; ahol még egy oszlop tetején ücsörgő bölcset is megdobálhatnak, ha úgy látják jogosnak. Eco olyan szintű felkészültségről, olyan mélyreható és összetett középkori tudásanyagról tesz tanúbizonyságot, hogy azzal már önmagában is elkápráztat, s miközben egymásba fonja a valós személyek, a valós események és helyszínek történetét a fikcióval, Baudolino varázslatosnak tűnő kalandjaival, lassan mi is elhisszük, hogy minden pontosan így történt. Mert hát hogyan is történhetett volna másként?

 

„melly io dolog es tudos embernek lenni vai ha ki es mundoa ezt”

 

Persze nem egyszerű megemészteni ezt a mindenre kiterjedő, mindent részletesen elmesélő narratívát, tele tőlünk meglehetősen távol álló személyekre és eseményekre tett utalásokkal, Eco mégis élvezhetően, sőt, érdekesen beszél a középkorról és annak világáról. Még ha néha meglehetően túlírtnak tűnik is, tanúi lehetünk a keresztes hadjáratoktól az itáliai városok lerombolásáig a kor történelmi pillanatainak olyan egyedi tolmácsolásban, amit biztosan nem feledünk el egykönnyen. Viszont nem szabad megijednie senkinek, aki beleolvas az első fejezetbe, és ott hirtelen valami zavaros szöveget talál, az ugyanis egyfajta kitalált latin-ómagyar (eredetileg gondolom régies latin-olasz) nyelven íródott – ezért (és a regény további részének fordításáért is természetesen) pedig hatalmas gratuláció jár Barna Imrének.

 

A több mint félezer oldal olvasása közben szinte végig az járt a fejemben, hogy egészen remek, amit Eco csinál, de ehhez minek ennyi oldal? Aztán a végére megértettem, és nyugtáztam magamban, hogy azért közel sem hiábavaló átküzdeni magunkat az eseménydús XII. századon és végigélni Baudolinoval veszedelmekben, izgalomban és hazugságban bővelkedő életútját – s ami azt illeti, másokat is erre biztatnék. Mert senki más nem képes úgy kalauzolni a fikció és a valóság zűrzavaros rengetegében, mint az olasz szerző: ráadásul mindezt olyan magától értetődő erővel és letaglózó hitelességgel teszi, hogy a végére csak ámulni tudunk. Arról nem is beszélve, hogy ki-ki vérmérsékletének és a hangulatának megfelelő választ találhat ama örök kérdésre, miszerint: mi áll a történelem mögött?