Főkép

Vannak könyvek, amik fájdalmat okoznak. Fizikait és lelkit egyaránt. És nem azzal, hogy hozzánk vágják. Még csak azzal sem, hogy elveszik tőlünk. Hanem azzal, amiről szólnak. Ez például egy fizikailag, lelkileg és szexuálisan bántalmazott kislányról. Egyes szám első személyben. Gyermeki hangon, mégis komolyan. Olvasás közben többször szöktek könnyek a szemembe, és rángott a szám széle a dühtől, ezért kénytelen voltam félretenni a könyvet, és megvárni, amíg megnyugszom. Felzaklatott. De nagyon. Nem egyszer, sokszor. Igazából mindannyiszor, ahányszor kinyitottam. Kicsi is, nem is vastag, mégis napokig tartott, mire kiolvastam. Utáltam. Fájt. Most is fáj. Most is utálom. És ami a legszörnyűbb, nem tudok szabadulni tőle. Attól, amit olvastam benne.

 

„Te nem vagy normális, kislányom, már elmondtam neked, mi semmit sem hiszünk el neked anyáddal, amit mondasz. Minden, amit mondasz, hülyeség, kislányom, tudod jól. De sajnos mi Téged nem tudunk megváltoztatni, és agyonverni sem tudunk ezért, mert élsz már, de jobb lenne, ha elhallgatnál, bár a kislányunk vagy, de elég sok mindent meg tudunk veled tenni, ami nem a halál, hanem sokkal rosszabb, ha nem fogod be a szád.”

 

Gyűlölöm, hogy ilyesmi megtörténhet, ráadásul egy családon belül, ahol van apuka, anyuka, testvérek, nagyszülők. Mindenkit a vér köt össze. Mégis ilyenek. Üvölteni tudtam volna, miközben olvastam a E/1-ben előadott, látszólag szenvtelen, gyermeki elbeszélést, hiszen egyszerre rántott le a mocsokba, és mégis segített távol maradnom  a legrosszabbtól. Fura, de így van. Mert a kislány a permanens verés, lelki terror és nemi erőszak ellenére is szereti a szüleit, vágyik a figyelmükre, a szeretetükre, a normális életre. Nem tudjuk, hol történik mindez, a szerző nem mondja meg, legfeljebb halvány utalások segíthetnek behatárolni a földrajzi helyet, de nem is számít, hiszen ezek a szörnyűségek bárhol megtörténhetnek. Lehet, hogy éppen a saját szomszédságunkban. Vagy a barátunk, kollégánk szomszédságában. Tényleg bárhol.

 

Amióta olvastam Czapáry Veronika könyvét, már nem vagyok ugyanaz az ember, mint korábban. Úgy érzem, elveszítettem az ártatlanságomat. Hogy nem kapok levegőt. Igazából a saját érzelmeim fojtogatnak, azok, melyeket a Megszámolt babák váltott ki belőlem. Nem szeretem így érezni magam. Azt akarom, hogy minden olyan legyen, mint az olvasás előtt. De tudom, hogy már soha semmi sem lesz ugyanolyan. Bizonyos szavak már mindig erre a könyvre fognak emlékeztetni.

 

„Bárcsak mindig bárányhimlős maradnál, kislányom, mert akkor nem zavarná anyukádat sem, hogy jó alaposan megnézlek. Mert elfertőződhet a bárányhimlő, el bizony. A különösen szép kisbabáknak különösen szép az arcocskájuk, a lábacskájuk, a körmöcskéjük meg a micsodájuk, és te különösen szép kislány vagy. Minden olyan szép rajtad, még jó, hogy elutazott az anyukád, mert ilyenkor azt csinálok veled, amit akarok. Nagyon szeretem a selymes bőröcskédet. Az lenne a legjobb, ha velem maradnál és sosem nőnél fel, hanem az én külön bejáratú kislányom lennél.”

 

Azt hittem, hogy az elmúlt évek durva, és egyre durvább olvasmányélményei megerősítették a lelkemet annyira, hogy már semmi nem tud megrendíteni – sem kínzás, sem erőszak, semmi, erre jön egy kisméretű könyv rózsaszín gerinccel, fekete borítóján fehér és rózsaszín szöveggel, csaknem meztelen barbi babákkal, és kifordul a világ önmagából. Haragszom a könyvre. Haragszom a világra. Haragszom a szerzőre, mert megírta, a kiadóra, mert kiadta, és eljuttatta hozzám. Haragszom magamra, mert úgy döntöttem, elolvasom. De leginkább azokra haragszom, akik a zárt ajtók mögött ilyesmit tesznek egy gyermekkel, akit egyébként óvniuk, védeniük kéne. Hát miféle emberek az ilyenek? Emberek ezek egyáltalán?

 

Ha Veronikának az volt a célja, hogy felhívja az emberek figyelmét a könyvben szereplő jelenségre, hát jól csinálta. Sőt, zseniálisan. Már csak az a kérdés, vajon hányan fognak ezek után szót emelni azokért, akiknek nincs lehetőségük kiállni önmagukért?