Főkép

A mindössze két részes mini sorozat első kötetének kapcsán már puffogtam egy sort azon, hogy milyen kevés információt kaptam, és ezért mennyire nem értek semmit. Vagy szinte semmit. Mondhattam volna, hogy francba az egésszel, nem érdekel, de ezzel talán még önmagamnak is hazudtam volna. Mert igenis megpendített bennem valamit ez a fura történet a Pokol Kapujával, a kontraktorokkal, a Wiegenlieddel, a Szindikátussal, meg a többi szokatlan elemmel. Sőt, kifejezetten érdekelt, hogy ki lehet az a Musik, akit Hei annyira keres, pláne, hogy Klang is utána kajtat. És mi köze mindehhez November 11-nek?

 

Míg az első részt kicsit lassúnak találtam, ebben a kötetben minden olyan gyors, hogy nem győztem kapkodni a fejem, ráadásul a dinamikus rajzok tovább erősítik azt az érzést, mintha egy száguldó gyorsvonatból nézném az eseményeket, máskor meg az egész miskulancia közepén találtam magam, és szinte éreztem a bőrömön a bizsergést. Fura volt, és még mindig nem tudom eldönteni, hogy szerettem-e vagy sem. Az biztos, hogy sokkal több információt kaptam, mint az első kötetben, sőt, elég sok korábban felmerült kérdés is megválaszolásra került, viszont többször éreztem úgy, hogy a megszerzett tudás csak még jobban összezavarja a fejem. Persze lehet, hogy mindez az én hibám, és tekinthetném akár jelzésnek is arra, hogy a jövőben nagy ívben kerüljem el a mangákat.

 

De hogy tágíthatnám az ismereteimet, ha nem mozdulok ki a komfortzónámból? Ha mindig a biztonságos, ismerős dolgokat olvasnám? A folyamatos fejlődéshez folyamatos kihívásokra van szükség, ezeket viszont nem kapjuk meg, ha nem lépjük át az árnyékunkat. Így van ez Kana esetében is, akinek nem kellett volna „nyomoznia” édesapja halálának ügyében, de megtette. Menet közben csupa ismeretlen dologgal találkozott, sokszor került veszélybe, viszont nem riadt vissza a kihívásoktól, amiért igenis tisztelet jár neki. Számomra ő az a karakter, aki a legkomolyabb változáson ment át a látott, hallott, átélt események hatására, és elindult egy úton, melynek során a visongó-picsogó tinilányból továbblépni képes, felelősségteljes nő lesz…

 

Hazudnék, ha azt mondanám, mindent értek, amit olvastam, mert nem, sőt, igazából nagyobb a káosz a fejemben, mint az első kötet után, de ez leginkább a zavarba ejtő befejezésnek köszönhető. Valószínűleg sokkal tisztábban látnék, ha láttam volna az anime sorozatot, de nem volt szerencsém hozzá, és igazából már most tudom, hogy nem is fogom megnézni. Maradjon inkább minden ebben a furcsán ködös állapotban, így bármit belegondolhatok, amihez csak kedvem van…