Főkép Vannak könyvek, melyekről nem igazán lehet írni… vagyis inkább felesleges. Felesleges, mert egész egyszerűen végig kell olvasni és magunkban kell megemészteni őket. Ezek közé az írások közé tartozik Patti Smith memoárja, amely kategóriájában elnyerte a 2010-es National Book Awardot, vagyis az amerikai könyvalapítvány díját, azaz az irodalmi értékei sem tagadhatók, sokan mégis talán azért veszik majd a kezükbe, hogy többet megtudjanak a képzőművész-költő-énekes-dalszerző Patti Smith, valamint a fotográfia több ágát művészi magaslatokba emelő Robert Mapplethorpe életéről és kapcsolatáról. (A könyv magyarországi megjelenésekor a Ludwig Múzeumban még megtekinthető Mapplethorpe-kiállítás időlegesen aktualitást is ad a vállalkozásnak, de a kötet jelentősége messze túlmutat ezen.)
 
Már az angol cím lefordíthatatlan, hiszen a Just Kids ugyanúgy értelmezhető „Egyszerű kölykök”-ként, mint „Még csak gyerekek”-ként, de a szókapcsolat láttán/hallatán gomolyogni kezdő asszociációfelhőbe beletartozik többek között az „Igazságos kölykök” és a „Just kidding” áttételén keresztül a „Csak viccel” is. Emellett a szigorúan tényszerű visszaemlékezés érzelmi telítettsége sem segít magában a műfaj-meghatározásban sem, a versek és fényképek beiktatásával pedig Patti Smith, ha talán ténylegesen nem lép is túl a konvenciók keretein, mégis erősen feszegeti azokat. Ugyanakkor végig minden elem szorosan kötődik a többihez, és a részletek egyszerre organikusan és logikusan bomlanak ki egymásból.
 
Megrázó és mai (magyar) szemmel szinte elképzelhetetlen, hogy két lényegében nincstelen kamasznak iszonyatos munkával végül sikerül elismertetnie a tehetségét, és feltornáznia magát a csúcsra, méghozzá nemcsak művészileg, hanem – bár csak viszonylagosan – társadalmi értelemben is. Mondhatnánk, hogy tipikus rags to riches, vagyis „amerikai álom”-történetet olvasunk, és ezzel nem is hazudnánk, épp csak kegyetlenül a valóságban (vagyis a kegyetlen valóságban) gyökerezik mindez, mialatt egyfajta Jim Jarmusch feelinget áraszt magából a szöveg képisége; méghozzá olyannyira, hogy szinte fekete fehérben, fájdalmas-felemelő lomhasággal cammognak lelki szemeink előtt a könyvben leírt események.
 
Közben „személyesen” vagy csak hatásuk/aurájuk révén felbukkannak a beat nemzedék jeles képviselői, akikkel a Chelsea Hotelben élt egy nagy fedél alatt a két saját útját kereső kölyök-művész, de rajtuk kívül is számos fontos személyiség jelenik meg Smith és Mapplethorpe élettörténetében Andy Warholtól az első vonalbeli sci-fi szerző Arthur C. Clarke-on és a rock and roll sztárnak is beillő drámaíró Sam Shepardon át Bruce Springsteenig. A gyújtópontban mégis mindvégig a mások számára többnyire megközelíthetetlen Robert Mapplethorpe marad, akit a magas művészet és a perverzió, az örök barátság és a homoszexualitás, a katolicizmus és a polgárpukkasztás között őrlődő kettős énje miatt eleve lehetetlen kívülállónak megérteni. Legfeljebb a művészete befogadható valamennyire, és ennek letisztultabb tükörképét vagy visszhangját fedezhetjük fel Patti Smith szavaiban.
 
Persze a szerző zenészi karrierjének indulása sem érdektelen, már csak azért sem, mivel Patti Smith 1998-ban az akkor még Pepsi Szigetnek nevezett fesztiválon nálunk is fellépett. Ám még ennél is fontosabb a kézzel fogható bizonyíték arra, hogy nem minden zenész műveletlen, drogos vagy meg nem értett zseni (esetleg ezek keveréke), hanem igenis léteznek művészileg érzékeny, több területen is újító kvázi-polihisztorok, akiket ugyan lehet nem kedvelni, de nem becsülni semmiképp sem szabad. De inkább nem szaporítom tovább a szót, tényleg szerencsésebb, ha mindenki maga olvassa el e visszaemlékezést, és maga dönti el, hogy mit tart értékesnek vagy tanulságosnak belőle. Valamit, ami elgondolkodtathatja vagy megérintheti, garantáltan találni fog.

Részlet a könyvből