Főkép

Bevallom, fogalmam sem volt, mire számítsak, mielőtt kinyitottam és elkezdtem olvasni a különleges borítójú könyvet. Mondjuk az gyorsan nyilvánvalóvá vált számomra, hogy nem én vagyok a célcsoportja (szó se róla, furán is néztek rám a metrón), ennek ellenére remekül szórakoztam a 13 éves kislány történetén, annak minden furcsaságával együtt. A naplószerű forma tökéletes választás, mert teret ad Emily vagány, lényegre törő stílusának, a kissé sematikus fekete-fehér-piros illusztrációk pedig a maguk egyszerűségében is igen erőteljes hangulati többletet adnak az egészhez. Nyugodt szívvel ki merem jelenteni, hogy a szöveg és a rajzok így együtt kifejezetten ütős párost alkotnak, de külön-külön valószínűleg elvesznének az átlagosság posványában.
 
Emily egyébként egy talpraesett, fekete hajú, fekete ruhát viselő, kissé antiszociális figura, aki mindenféle érdekes dolgokat tud (pl. dróttal, fogpiszkálóval és hajtűvel lakatot kinyitni; amplitúdós homokvihar-generátort építeni), szereti a pókokat és a fekete cicákat, nincsenek ellenére a rémálmok, és tudja, mire való az oszcilláló örvénygyorsító, az asztrogeodetikus giroszkóp, a kortikális olló, a moduláló katéteres forrasztó, a fluoerszkáló polaritáspenge. Emellett ilyen, és ehhez hasonló „trágárságokat” mond: Paszományos mongó! Szénszálas lótüdő! Szakrális krucifiksz! Presvedt rücsedék! Zakkanászott gruffacsórzott fövenyészett… ööö… kótyomfitty! Szóval sok mindent tud, vagy tudni vél, ám azt, mi a neve, hogy került oda, ahol van, hol lakik, hány éves… és még számos ehhez hasonlóan fontos dolgot, azt nem. Legalábbis átmenetileg. Szuperbizarr, ahogy ő mondja.
 
Szóval Bogár (az amnézia alatt így hívja magát) egy nap egy fura városban találja magát, ahol fura dolgok történnek vele. Leírt szavaiból úgy tűnik, hogy egyáltalán nem esett kétségbe, sokkal inkább élvezi a helyzetet, bár tagadhatatlanul bosszantja az emlékek hiánya. Vagy ki tudja. Szavai annyira természetesen és spontánul áramlanak a lapokon, hogy szinte úgy érezzük, mintha ott ülne mellettünk, és csak mesél, és mesél, és mesél. Persze nem össze-vissza, hanem értelmesen, összeszedetten, a maga csendes, hátborzongató, kissé gótikus módján, mintha csak Wednesday Addams egyenes ági leszármazottja lenne, aki a testvére kínzása, esetleg bántalmazása helyett valami másban leli örömét. Például bármit meg- vagy összeszerel. Hát nem mindennapi kislány, annyi szent!
 
Nagyon tetszik, ahogy a szerzők eljátszanak a történelem talán legellentmondásosabb számával, a tizenhárommal. Tanítani kéne azt a könnyedséget, ahogy végigviszik a történeten, néhol éppen csak utalás szinten, máskor meg egyértelműen középpontba helyezve. Éppen ennek a szerkesztési elvnek köszönhetően meggyőződésem, hogy a számnak azt az aspektusát kell figyelembe vennünk, ami szerint a tizenhármas szám az átalakulásról szól. Meg a hatalomról, és részben igen, nem tagadhatom, a pusztulásról is. De ez utóbbi az átalakulás része, nem? Akkor meg miért féljünk tőle? Hiszen a pusztulás nem csupán a vég, de valaminek a kezdete is. Így máris nem hangzik olyan rosszul, ugye? Persze az arra fogékonyak elcsemegézhetnek azon is, hogy négy fekete macska szerepel a történetben… de ez már tényleg túlzás egy kicsi, ezért be is fejezem. Mentségemre szolgáljon, hogy ezeket a gondolatokat is az Elveszett emlékek váltotta ki belőlem.
 
Mind megjelenésében, mind tartalmában kiemelkedő ez a kötet, amit a tervek szerint a jövőben továbbiak is követnek, sőt, ha minden igaz, film is készül. Remélem, hogy egyre többen felfigyelnek rá, és az Emily the Stange brand kis hazánkban is meg tudja vetni a lábát.

Reszkess Hello Kitty, megérkezett Emily!