Főkép

Eredetileg ez volt az igen vicces Christopher Moore második regénye, 1994-ben jelent meg, két évvel a Practical Demonkeeping (magyarul: Ördögöd van!, Ulpius-ház, 2001) után. Magyarul persze már jó sok mindent olvashattunk tőle, pl. egy rém szórakoztató vámpíros trilógiát, meg a Biff evangéliumát, ami olyan jó, hogy humoros vonalon kb. a Galaxis útikalauz stopposoknak után jön, és ami miatt sokáig túlzott elvárásokkal viseltettem Moore könyvei iránt, és egyik sem ért a nyomába.
 
Ám most ez a Prérifarkas blues nagyon bejött. Nem tudom, igazából jobb-e a többinél, ami nem Biff, és érzem, hogy vannak benne elnagyoltabb részek, amiket ma már jobban is meg tudna írni. De összességében az volt a benyomásom, hogy míg pl. a vámpíros cuccokban (Vérszívó démonokTotál szívásCsak egy harapás) helyenként túlzásba vitte az idiotizmust és sokszor túlságosan elrejtette a komolyabb mondanivalót, addig ebben a korai zsengében ezek nagyon is a helyükön vannak.
 
Aztán lehet, hogy csak az van, hogy közel kritikátlanul bekajálok bármit, amiben indiánok és/vagy bajkeverő istenségek vannak, márpedig itt egyenest egy indián bajkeverő isten az egyik főszereplő, Prérifarkas. A másik főszereplő meg egy varjú törzsbéli indián, aki biztosítási ügynökként tengeti az eszelősen túlfizetettek életét. Samson Egyedül Vadászó az eredeti neve, de kollégái Samuel Hunterként ismerik, megvan mindene, mégsem boldog, és nem csak azért, mert anno a rezervátumban kinyírt egy zsarut, akinek hobbija az indiánok brutális szivatása volt. Ám bármily üres legyen is az élete, miután felbukkan benne Prérifarkas, hogy mindent felborítson, nyomban úgy érzi, jobb volt úgy… De ha egy csínytevő istennek céljai vannak veled, akkor nem sokra mész az alapvető emberi dolgaiddal. Már így a nyugati fehér civilizáció vonaláról. Ha vannak ősi indián gyökereid, amikhez visszanyúlhatsz, akkor azért… Mármint, ha nem zúgsz bele épp egy nagyon zűrös és nagyon szép nőbe, úgy mindennek a tetejébe…
 
Ahogy Moore-tól megszokhattuk, regénye szereplői közül még az első számú főszereplő a legnormálisabb. Előszeretettel vonultat fel így-úgy őrült karaktereket és helyzeteket, és az sem túl meglepő, hogy itt is vannak olyan arcok, akiket más könyveiből ismerhetünk, például a kétajtós szekrény méretű, Menta Friss nevű afroamerikai fickó, vagy Alphonso Rivera nyomozó, akinek itt még csak szerény szerep jut.
 
Moore-nak szintén szokása, hogy a poénokban és fordulatokban bővelkedő, jellemzően a könyv utolsó 50 oldalára szédítően felpörgetett sztoriba rak némi mondanivalót is. Ez a Biff evangéliuma esetében tökéletesedett ki, de itt is megdöbbentően sok a jó gondolat. Az egyik legfontosabbnak maga Prérifarkas a megszemélyesítője, és ez az irónia. Ami nélkül nem igen lehet emberi életet élni. Mármint, ez Moore véleménye, és ebben történetesen egyet is értünk. És ez azért klassz, mert most különösen olyan időket élünk, amikben épp úgy szükségünk van erre, mint a józan észre, valamint a kemény valutára, bár érdekes módon (történelmi pillanat!) már utóbbiból sincs sok szerte e világon. És az ember nem biztos, hogy egy humorizáló ponyvaregénytől várja a megfejtést, de hát ez is csak irónia, és nekem tetszik.
 
Közben kapunk még társadalomkritikát is, meg betekintést abba, hogy mi lett az Észak-Amerikát egykoron uralkodó népekkel, akiket legyilkolva meg retek rezervátumokba zárva alapította meg a fehér ember az Amerikai Egyesült Államokat. Ez így persze közhely, ellenben Moore nem ilyen közhelyesen adja elő. Nem írja azt, hogy „de rossz már az indiánoknak, és tartsunk lelki vizsgálatot, fehér véreim”, hanem elmeséli, hogy a rezervátumban a kölykök azzal szórakoznak, hogy ki meri lepisálni Custer emlékművét, meg hogy már az indiánok között is őrültnek nézik az orvosságos embert (más néven: sámán), meg hasonlók. Ugyanakkor képes valamennyit felidézni, átadni a régi indián életformából, bölcsességből, tudásból is. Szóval, a maga módján Moore is egy pajkos csávó, akár Prérifarkas, és bár minden könyvén jól szórakoztam, a Biff óta ez az első, amiért mélységes tiszteletet is érzek iránta.

Részlet a regényből