Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Interjú: Kornya Zsolt – 2011. április

Hogyan lettél műfordító?

 

A nyolcvanas években, amikor én a tizenéves koromban jártam, volt egy elég széleskörű amatőr sci-fi mozgalom Magyarországon. Én igazából a fantasyt szerettem már akkor is, csak az akkor még alig volt hozzáférhető. Nagyon-nagyon kevés fantasy novella jelent meg elszórtan a Galaktikában, itt-ott. A sci-finek viszont volt egy rajongói bázisa, és ezek az emberek, köztük én is, összejártunk találkozókra, társaságokba, és a többi. Mai ésszel visszagondolva, ilyen professzionális szemlélettel, rettentően hülyék voltunk, engem is beleértve. Eleve azért tanultunk meg idegen nyelveken, hogy ilyen novellákat, ilyen könyveket, elbeszéléseket olvashassunk. Nekem ez volt az indok. Tanultam ugyan iskolában oroszt meg latint, de az ezzel ki is fújt. Nekem a német is, meg az angol is onnan jött, hogy voltak ilyen nyelvű könyvek a lakásban, a szüleim gyűjteményében. Láttam a címlapjukat, és megevett a fene, hogy szeretném elolvasni őket, mi van bennük. Fogtam szépen a nagyszülőktől ránk maradt bazi nagy szótárakat, elkezdtem kockás füzetekbe körmölve lefordítani az egyes novellákat. Ezek voltak az első fordításaim, de nem csak én voltam ilyen, hozzá kell tennem. A magyar fantasy írók között van három ilyen szeniornak nevezhető egyén, akik közül én vagyok a legfiatalabb, és ebből a társaságból – Gáspár Andrásról és Nemes Istvánról beszélek – ketten, Nemes Pista meg én, debreceniek vagyunk. Ő is benne volt ebben a sci-fi amatőr mozgalomban, ő is így tanult meg angolul. Voltak olyan könyvei, amiket mindenáron el akart olvasni. Nem volt tanárunk; jó, nyelvtankönyv az egy idő után akadt, de nem a nyelvtannal kezdődött, hanem azzal, hogy az ember leült a szótárral, és irtózatos, verítékes munkával, borzalmas minőségben így, szóról-szóra, óriási hibákkal, félrefordításokkal összepakolta a mondatokat. Egy szó, mint száz, voltunk egy páran ebben a sci-fi amatőr mozgalomban, akik elég hülyék voltunk ahhoz, hogy egészen hosszú elbeszéléseket, sőt, regényeket, ilyen módszerrel lefordítottunk, és ezeket házilagosan, a saját költségünkre sokszorosítottuk. Az én esetemben ez azt jelentette, hogy először kézírásban lefordítottam a cuccot, aztán befűztem egy régimódi mechanikus írógépbe öt darab indigóval hat darab papírlapot, hogy majd’ szétrobbant tőle a kocsi, és ilyen irtózatos mennykőcsapásszerűen kellett leütni a betűket. Ezeket aztán beköttettem, és cirkuláltattam a barátaim között. Tehát ez a Lomb Kató-i nyelvtanulás az, ami úgy istenigazából hatásos, én legalábbis világéletemben ezt gyakoroltam, így tanultam nyelveket. Ez gyakorlatilag abban áll, hogy van egy szöveg, ami érdekel téged, tehát nem azért veszed elő, hogy te megtanulj egy nyelvet, hanem azért, mert érdekel. És akkor nekiállsz nulla nyelvtudással egy szövegnek, a nyelvkönyv, a grammatika később jön. Az is kell egy idő múlva, természetesen, de az már csak akkor, amikor szépen, mintegy öntudatlanul a nyelvtani szabályokat már kikövetkeztetted, mert annyi szöveg ment át a kis agyadon. Ez az elején egy rendkívül kínos, kellemetlen, fáradságos procedúra, de ha az ember valóban érdeklődik a szöveg iránt, megcsinálja. Akkor is megcsinálja, ha nincs vele távlati célja, akkor is megcsinálja, ha nem fizetnek érte, és a többi. Na mármost, nekem a következő lépcsőfok, hogy van a bóvligyáros, a magas irodalom, és a kettő között van ez a tisztes iparos zónája, a széklábfaragóé, ahova én sorolom magam. Amikor nekiláttam pénzért dolgozni, akkor ilyen abszolút a bóvligyáros kategóriába tartozó szerelmes és kommandós regényeket fordítottam német és angol nyelvből. Ezeken szereztem rutint, meg a legelső, tizenéves koromban elkövetett fordításaimon. Nos, azokra azért most már nem lennék annyira büszke, bár némelyik fantasy novella közülük mind a mai napig közkézen forog. Azok teljesen kiforratlan, gyakran hibákkal teljes amatőr próbálkozások voltak. Utána, amikor megkaptam ezeket a szerelmes és kommandós regényeket, csiszolódott ki a fordítói rutinom. Na de ezek már teljesen elsüllyedtek a feledésben, senki sem tudja, hogy én csináltam őket. A fordítói zsengéim valahol a süllyesztőben vannak, és senki sem cibálja elő, hogy megmutassa nekem.
 
Melyek azok a fordításaid, amelyekre a legbüszkébb vagy? Amiket te kiadtál a kezeid közül, nem pedig azok, amelyeket megkaptad.

 

Ó, hát azért akad sok ilyen. Határozottan büszke vagyok az első ilyenre, Tanith Lee Útitársak címen megjelent könyvére. Ezt anno teljesen magamnak, a magam kedvére fordítottam. Kisregény, tehát nem olyan rettenetes méretű. A nyolcvanas években, a haldokló kommunizmus könyvkiadási struktúrájában nem voltak magán könyvkiadók, csak államiak, ahol le volt osztva, hogy ennek ez a profilja, annak az a profilja, és a többi. A sci-fivel, és nagyon-nagyon ritkán a fantasyvel a Móra foglalkozott, Kozmosz Fantasztikus Könyvek sorozata, később Galaktika Fantasztikus Könyvek, maga a Galaktika, ami először antológiaként jelent meg hatvan számon keresztül, aztán átment folyóiratba. Kuczka Péter volt ennek az egésznek az apafigurája, aki efölött elnökölt. Gyakorlatilag fordításokat ő osztott le, de volt neki házon belül egy amolyan lojális riválisa, Trethon Judit, mind a ketten meghaltak már, Trethon Judit nem olyan régen autóbalesetben, aki viszont időről-időre szeretett volna bizonyos kezdeményezésekben kibújni ez alól a Kuczka-védnökség alól, hogy legyenek foglalkoztatott fordítói, szerzői, grafikusai. Az egyik ilyen sorozata a Griff-könyvek voltak, és ebben jelent meg az Útitársak is. Ahhoz képest, hogy ez egy fiatalkori munkám, amit a magam kedvére fordítottam le, büszke vagyok rá, mert jól sikerült. Ma már másképp csinálnám meg, de így sincs rajta szégyellnivaló.
 
Aztán Ian Watson Invizítor című regénye egy másik olyan mű, amit büszkén vállalok mind a mai napig. Az ő könyvei, függetlenül attól, hogy játékregények, tehát a szerepjátékok hátteréül szolgálnak, rendkívül jól sikerültek. Ezen regények nagy részével kapcsolatban van egy olyan érzésem, mintha egy-egy frusztrált játékmester akarná kiélni rajta mesélői vénáját, amit a játékban azért nem tehet meg, mert a játékosai ellenkeznek.
 
Végül ne felejtsük el az egyik nagy kedvencemet, Glen Cook Fekete sereg című regényét, ami fantasy, de amolyan „piszkos” fantasy. Egy lecsúszott, kiégett zsoldoskompániáról szól, ennek megfelelő nyelvezettel: szlenggel, csúfnevekkel, káromkodásokkal, egyes szám első személyben elmesélve. Ez szakmailag óriási kihívást jelentett nekem. Volt, hogy egy adott káromkodás fölött egy egész napot ültem, hogy hangulatosan, ütősen adjam vissza. Aztán a kiadás után a könyvbe belelapozva rögtön egy ordenáré hibába futottam bele, de tökéletes munka nincs. Afelé törekedni kell, elérni nem lehet.
 
Ezek azok a regények, amelyeiket referenciaként adnék be bárhová, ahol kérnék tőlem.
 
Kornya Zsolt
Szerinted miért fontosak az általad fordított művek?

 

Szórakoztatnak – ez nagyon fontos. Manapság az ilyen fellegjáró, magas-irodalmi elméletek korában, itt csak a posztmodernt hadd említsem példaként, a fősodorban lévő emberek mintha elfelejtették volna, hogy az irodalom ősfunkciója a szórakoztatás. Állítom, hogy az olvasó emberek 99,9%-a azért olvas, hogy szórakozzon, nem pedig azért, hogy magvas gondolatokat szerezzen, vagy szerzői mondanivalókat bogarásszon ki követhetetlen idézet-, és átvétel-labirintusból valami posztmodern író könyvében. Hadd idézzem pofátlanul Szerb Antalt: a regénynek az az első rendeltetése, hogy szórakoztasson, és aki végigolvas egy olyan regényt, ami nem érdekli, az nem igazi regényolvasó. Ez valahol a Hétköznapok és csodákban van benne. Az általam jól lefordított könyvek, amikre büszke is vagyok, egy elég széles olvasói rétegnek nyújtanak szórakozást, és ezt nagyon fontosnak tartom.
 
Mennyire fontos és lehetséges a szöveghűség?

 

Teljes szöveghűség nincs. A megközelítő szöveghűség is csak az egyszerű mondatoknál érhető el. A hangulathűség már fontosabb, mint például az előbb említett káromkodás esetében. Minél bonyolultabb a szöveg, annál messzebb kell rugaszkodnia tőle a fordítónak. Az átlagnál én jobban ragaszkodom a szöveghűséghez, és mivel szerkesztőként is dolgozom, tudom, hogy a hozzám hasonló profi fordítókhoz képest szőrözős vagyok. Volt rá példa, hogy egy-egy gyatra szóképet lecseréltem a fordításomban valami jobban odaillőre, de azokban a munkákban, amelyekre büszke vagyok, ilyen nem fordult elő. Mindazonáltal a fordító ne rugaszkodjon el a szövegtől, azt ne javítsa, vagy pótolja. Egy jól megírt szöveghez nem kell hozzányúlni, úgyhogy a fordító maradjon az eredetinél. Bármilyen nagy májer az ember, olyat nem lehet csinálni, mint Kosztolányi, hogy egy agyonbonyolított szóvicc kedvéért fél oldalt toldott be a Rómeó és Júliába.
 

Mi kell a jó fordításhoz?

 

Motiváció, idő, nyugalom. Ez utóbbi azonban elég tisztességesen lecsökkenthető. A pénz sem mindegy, de feltétlenül kell mellé valami „kakaó”, ami a honoráriumon felül is arra sarkall, hogy lefordítsuk az adott szöveget. Ha ez nincs meg, akkor a fordító kelletlenül áll neki a munkának, ez pedig erőteljesen hátráltatja a munkát.
 
Melyik a legfontosabb fordításod?


A Tanith Lee-kötet nagyon fontos volt az én életemben. Gyakorlatilag évek sárdagasztása után professzionális módon elfogadták és kiadták az első munkámat. A Howard-fordításaim is nagyon fontosak, akit általában a kimmériai Conanról ismernek az emberek. Az életemben Howard vissza-visszatérő figura, különböző regények, novellák formájában.
 
Milyen szerepet játszik a munkádban a számítógép és az internet?

 

A számítógép rengeteget könnyít. Én fordítottam kézzel és írógépen is, ami jóval nagyobb odafigyelést és megfontolást igényel. A számítógépes szövegszerkesztésben már lehet ugrálni ide-oda. Nehéz volt átszokni a számítógépre, de hihetetlenül megkönnyítette a munkámat. Nem lett egyszerűbb, csak könnyebb. A könnyű javítás lehetősége rávezet egy kis lustaságra is, ez negatívum, de az előnyei azért túlsúlyban vannak. Az internetről nem tudok nyilatkozni, itthon nincs bekötve, így nem is használom túl gyakran. Féltégla méretű, kézi szótárakat használok, de úgy tudom, ezt, illetve a kulturális áthallásokat könnyíti meg az internet.
 
Tehát digitális szótárat, nem interneteset, hanem szoftvereset sem használsz?

 

Nem. Még helyesírás-ellenőrzőt sem. Hihetetlenül maradi és konzervatív vagyok ezzel kapcsolatban.
Kornya Zsolt 
Újraolvasod-e a régi fordításaidat?

 

Nagyon gyakran, és nagy-nagy élvezettel. No nem mindet, de a jobbakat igen. Olykor rábukkanok egy-egy hibára, ebből tanulok, és jól a fejembe is vésem, hogy erre legközelebb figyelnem kell.
 
Mit adott neked a fordítás?

 

Nyelvi fegyelmet. Én alapvetően író vagyok. Ha ma fordítást vállalok, én választom meg, hogy mit fordítok. Ezzel megkeresem a kiadót, aki aztán vagy belemegy, vagy nem; nem én diktálok, félreértés ne essék. Azonban most már csak olyat fordítok, amihez kedvem is van. Az írói munkához fontos azt tudni, hogy a nyelv a munkaeszközünk. Ezt töviről-hegyire ismernem kell, ugyanúgy, mint egy jó asztalosnak az esztergapadot, a vésőt, a kalapácsot, a gyalut… Nem vagyok szépíró, nem magas-irodalmat írok, ezt leszögezem. A példánál maradva, afféle széklábfaragó-mesterként tekintek magamra. Amit kiadok a kezeim közül, az tisztes iparosmunka, amit a saját szájízem szerint csinosítgatok, formálok. És ahogy az asztalos is forgatja a szerszámait, azokkal olykor felsérti a kezét, míg megtanulja használni, nekem is meg kellett tanulnom a nyelv használatát a fordításaimon keresztül.
 
Van saját stílusod, vagy a szerzőhöz próbálsz idomulni?

 

A saját stílusomat a regényeimben használom. Amikor fordítok, a szerző stílusát próbálom magyarra átültetni.
 
Kit fordítanál a legszívesebben?

 

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ma már azokat fordítom, akikhez a legnagyobb kedvem van. Huszonöt évembe telt, míg ide eljutottam, mert ez nem olyan dolog, ami csak úgy az ember ölébe hullik, viszont ezt a helyzetet nagyon is élvezem.
 
Mi a fordítás, a fordítói lét értelme?

 

Ez egy furcsa kérdés, klasszikus ontológiai dilemma. Én a magam részéről a fordítás értelmének azt tartom, rendkívül hedonista módon, hogy örömömet lelem benne. Továbbá annak is örülök, hogy ennek a végeredménye egy csomó más embert is elszórakoztat.
 
Tanulható-e a fordítás?

 

Hogyne. Iskolában aránylag kevéssé, az legfeljebb csiszol rajta. Úgy kell tanulni, ahogy annak idején én indultam és sokan mások. Saját magunkat kell tanítani. Sokat kell olvasni és fordítani. Használtam én is a kezdetekkor a már meglévő nyelvi eszközeimet, és biztos levertem pár poharat, ferdén ütöttem be néhány téglát, de a legközelebbi alkalommal már egyenesen állt a tégla, és fent maradt a pohár.
 
Fontos-e az újrafordítás?

 

Erre három különböző választ tudok adni. Egyes verzió. A nyelv folyamatosan változik. Él. Ezért klasszikus, időtlen szövegeket, mint a Bibliát például, újra meg újra le kell fordítani. Az alapszöveg változatlan, de folyamatosan át kell ültetni a modern kor nyelvére. Szép dolog egy díszes, veretes nyelvezetű Károli-féle fordítást olvasni, de a mai ember többre megy egy Szent István Társulat-féle fordítással. Ez a szó legszorosabb értelmében vett szépirodalmat, magas irodalmat érinti: a Bibliát, a Bhagavad Gítát, klasszikus auktorokat, stb. Olyasmiket, amik amíg ember él a Földön, mondani fognak neki valamit. Második eset, és ez már a populáris irodalom területe. Ha az első fordítás szemét, akkor erre szükség van. Tudnék példákat mondani, de nem kívánok megemlíteni egyet sem a sértődések elkerülése végett. A harmadik eset pedig az irodalomtudomány területét érinti. Igazán jó szövegkiadások, például kritikai kiadások, csak nagy késéssel követik az egyes megjelenéseket. Én Howardnál találkoztam megváltoztatott befejezésekkel, ötvenezer leütéses betoldásokkal, stb. Tipikus esete a nyolcvanas évek politikai korrektsége, ahol a harmincas években kiadott könyvekből szépen kivágták például az eugenikáról szóló vagy rasszista felfogásban írt részeket. Ez hiteltelenné tette a műveket, mert ami régen még elfogadott volt, az ma már lehet erősen elítélendő, és fordítva. Lásd például a grafikus erőszakot vagy a szexualitást.
 
Van még bármi, amit elmondanál a fordítással kapcsolatban?

 

Lássuk csak. Most tőlem teljesen szokatlanul lírai húrokat fogok pengetni, de nem a hatásvadászat kedvéért. Amikor az ember beássa magát egy másik író szövegébe, és ez egy intuitív dolog, amikor fordítasz valakit, aki hetven-nyolcvan éve halott, a kis agyad megpróbál az ő gondolathullámaira ráhangolódni, megpróbálja azt a gondolati ösvényt bejárni, amit az eredeti szerző agya járt be akkor, amikor azt a mondatot papírra vetette, amivel most küszködsz. Minél bonyolultabb a mondat, annál katartikusabb az érzés, amikor összehangolódsz vele. Egy hullámhosszon vagy vele, rezonálsz vele. Ritka érzés, de hogyha ez bejön, hatalmas élmény.
 
Köszönöm az interjút.

 

Én köszönöm a megkeresést.


Sárközi Gergely - 2011. április 17.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére

Hozzászólások

Hozzászóláshoz kérjük lépjen be!


    Legyen ön az első hozzászóló!

Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető Regisztráció

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!