Főkép

Joanne Harris új regénye rendkívül ellentmondásos egy mű. A nyakamat nem tenném rá, hogy így van, de az az érzésem, hogy a francia felmenőkkel is bíró brit írónő végképp ki akart törni a legnagyobb sikere, a Csokoládé óta ráerőltetett skatulyából, vagy szimplán csak megint valami újat akart kipróbálni, mindenesetre sikerült egy olyan pszichothrillert írnia, ami sötétebb és betegebb, s legfőképp bonyolultabb minden korábbi regényénél.
 
Illetve ez sem teljesen igaz, és azt hiszem, a Kékszeműfiú legfőbb tulajdonsága épp az, hogy semmit sem lehet róla 100%-os biztonsággal állítani, és ez nem csak magára a történetre igaz. A hátsó borító népmeséket idéző rejtélyes és rövidke „ismertetője” mit sem árul el a sztoriról, másfelől meg mindent elmond. Ez is csak nézőpont kérdése. Mindenesetre tény, hogy egy özvegyasszonyról és három fiáról szól a regény, akik közül a mindig kékben járó, kék szemű fiú a mesélőnk.
 
BB, avagy kékszeműfiú, ahogy magát az általa egy internetes blog-szerűségen indított oldalon, a rosszfiukrock@webjournal.com-on hívja, enyhén szólva összetett személyiség. Kicsiny, ám csupa fura figurát vonzó netes közössége amolyan önképző illetve önsegítő írókör, és minden egyes fejezet egy-egy bejegyzés ezen a blogon. Jobbára kékszeműfiútól, de – ahogy azt Joanne-tól megszokhattuk – idővel másvalaki nézőpontjából is láthatjuk majd az eseményeket. Vagy miket. Merthogy BB bejegyzései elvileg – a fordító szóhasználatával élve – fikciók, vagyis kitalált és leírt történetek. Van, amit bárki láthat, van, ami privát, csak saját magának készített feljegyzés. Ezekben bontakozik ki valami iszonyat súlyos sztori – a gond csak az, hogy nem igen tudhatjuk, hogy mi igaz, és mi képzelgés. Ahogy fogynak a könyv oldalai, úgy jönnek egymás után az újabb és újabb csavarok, ami jó is lehetne, de nem tudom azt mondani, hogy teljes mértékben az. És nem csupán a vége miatt. Nem kell, hogy minden könyv kielégítő befejezéssel érjen véget. Jó, ha van olyan történet, amit magunknak kell befejeznünk, ahogy nekünk tetszik. Ennek különben is divatja van, elég csak a közelmúltból az Eredet című filmre utalnom. Elégedetlenségemnek nem ez a fő oka.
 
És nem is az, hogy a Kékszeműfiú nem kellemes olvasmány, hanem sokszor kényelmetlen, zavarba ejtő, ijesztő és elborzasztó. Nem szórakoztat, mégsem lehet letenni, a feszültség, a sok titok és a sok kavarás miatt az ember kénytelen végigolvasni, ha már egyszer elkezdte. Sokkal inkább az a bajom vele, hogy nem tudom eldönteni, mond-e igazából bármit is. Rendben van, a netes közösségekről illetve az egyén internetes jelenlétéről sokat elmond, s teszi mindezt úgy, hogy nem elemez (hacsak nem maga a főszereplő, aki hol fellengzős és okos, hol meg született vesztes), hanem úgy, hogy benne van a sűrűjében. Hogy mennyire hiteles, azon lehet vitatkozni (nem szólva a fordításról), én mindenesetre érezni vélek némi logikai problémát, ahogy ezt a témát kezeli. És nem csak azért, mert furcsa, hogy a rendőrségnek nem tűnik fel, hogy kékszeműfiú fikciói megtörtént gyilkosságok teljesen hihető forgatókönyvei, amikről amúgy azt állítja, hogy nem ő volt a gyilkos (máskor meg, hogy de).
 
A könyv elején még az jutott eszembe, hogy Harris olyan területre tévedt ezzel a netes vonallal, amiről valahogy talán inkább Palahniuk-nak vagy Bret Easton Ellis-nek kellene írnia. Aztán rájöttem, hogy egyfelől persze úgyis mindig azt csinál, amit akar, és ezért is szeretjük, másfelől meg sokszor azt éreztem, hogy most is csak azt írja, mint eddig mindig. Hiszen már a Csokoládéban is megszólaltak a gonosz figurák, illetve már ott sem volt egyértelműen és tisztán rossz vagy jó senki. Ott is előkerültek az emberi psziché árnyoldalának különféle rémei, legfeljebb itt azoké a főszerep (hiszen lehet, hogy kékszeműfiú csak álmodozik arról, hogy megölje mindazokat, akikről ír, köztük zsarnoki, minden bizonnyal beteg elméjű anyját).
 
Más kérdés, hogy igazán szerethető (és szánható) szereplőt most egyet sem alkotott (vagy legalábbis sokáig így gondoljuk), itt mindenki bűnös valamiben, és a végére érve, amikor számos lepel lehull és sokakról kiderül, hogy nem azok, akinek/aminek mondták magukat vagy hittük őket, még akkor sem tudhatjuk biztosan, ki ölt meg kit. És ez utóbbi lehetne a legnagyobb pozitívuma a könyvnek. Csakhogy az a baj, hogy túl sok van itt mindenből. A kavarásból, a katyvaszból, még tán a szereplőből is. Néha untam, néha taszított, de végig az zakatolt bennem, hogy jó, jó, jó, de mit akar mondani ezzel?! És van egy halom jó gondolat, jó meglátás elhintve, de a végén azt éreztem, hogy nem lettem semmilyen tekintetben gazdagabb, több általa. Társadalomkritika, a valós és a neten megélt személyiségek közti különbségek elemzése, kisvárosi titkok és emberi szenvedélyek és tragédiák ábrázolása, ráadásul többnyire jó stílus, ezek mind bennevannak, de attól még valahogy üresnek érzem.

Hogy Harris szeret az olvasóval játszani, azt már rég tudhatjuk, bár jobbára olyan trükköket használ, amiket csak könyvben lehet elsütni, filmen, ha látnánk, nem működne. De most már kicsit mintha hülyére is venné az embert, vagy legalábbis direkt provokál. És hiába a nagy meglepetések (amikre azért vannak halovány utalások, amiket észrevehetünk, ha végig megfeszített figyelemmel olvassuk a könyvet), egy idő után egyszerűen nem tud megrázni. Túl sok, na.
 
Úgyhogy, bármily fifikás sztori is ez, nálam nem kerül Joanne legjobb regényei közé. A szintén megtekert szálakkal teli, szintén az észak-angol Malbry-ban játszódó Urak és játékosok (amiből a St. Oswald Fiúgimnázium itt is felbukkan) messze jobban tetszett. De mindezen megannyi kifogásom ellenére sem tudok igazán haragudni az írónőre. Mert ezt a témát és így csakis ő írhatta meg. És akármilyen hullámvasút is a regény, egy-egy kanyarja, zökkenése, lejtője bizony adott gondolkodni valót. De akkor sem vagyok hajlandó újra elolvasni az egészet. Pedig a vége homályában (nem is fényében...), biztos jobban megfejthetném. Vagy ha hozzáhallgatnám a kékszeműfiú bejegyzéseinél feltüntetett dalokat.