FőképAmikor Jane Austen valamelyik regényét vesszük a kezünkbe, joggal számíthatunk könnyed, életvidám, alapvetően tisztán szórakoztató olvasmányra, melyben a társadalomkritika élét tompítja a finom humor, az elmés irónia. Mert a romantikus komédia puszta felszín, és bár az érzések valódiak, az eleinte lehetetlennek tetsző, ám a kitartó, mindent felülíró szerelemnek köszönhetően végül mégis megakadályozhatatlan házasságok pedig boldog elégedettséggel töltenek el, Austen kisasszony igenis górcső alá vette és nem is kímélte kora főrendi köreinek szokásait és életvitelét. A műfajt ugyanis, amelyben alkotott, angolul úgy hívják: a jó modor, az érzések és a példaadás regénye.

Jane Austen nem túlzottan bőséges, irodalomtörténeti szempontból azonban annál jelentősebb életművéből pedig egyértelműen az 1818-as megjelenési dátumú (azonban 1817 decemberében, a szerző halála után kiadott, lényegében Mary Shelley Frankensteinjével egyidős) Meggyőző érvek a legkevésbé felhőtlen, mondhatni legszárazabb, a brit főrendeket legkeményebben bíráló regény. Anne Elliot és Wentworth kapitány szerelmi történetéből persze nem hiányozhat egyetlen jellegzetesen austeni elem sem. Találkozhatunk szégyellni valóan szűklátókörű, ám szeretetből végül józan belátásra képes szülőkkel, jóságos és bölcs barátnővel, aki rangban felette áll a hősnőnek, nyerészkedni próbáló, hamis udvarlóval és átlátható szándékú csábítóval, nevetséges, nagyzoló rokonokkal, és az ő elvtelen körülrajongásukkal és bálványozásukkal, sanyarú sorsú, szegény barátnővel, akinek megsegítése a hősnő szilárd jellemét és jóságosságát emeli ki, és mindenekelőtt őszinte, odaadó, minden nehézség ellenére kitartó szerelemmel.

Anne Elliotban minden jó tulajdonság egyesül, amelyet a korábbi Austen-hősnőkben felfedezhettünk; mindenekelőtt Emma Woodhouse és Elizabeth Bennet sugárzó kedvessége és büszke megingathatatlansága keveredik benne, azok szeleburdisága és előítéletessége nélkül. Anne akár maga lehetne a tökély, ha nem hatnának rá a meggyőző érvek. A Wentworthtel kötendő házasságának ugyanis egyetlen akadálya a tengerésztiszt biztos egzisztenciájának hiánya volt, így inkább hallgatott családjára, és ezért felbontotta a választottjával kötött eljegyzését. Ám több mint hét esztendő után a két csalódott szerelmest ismét egymás mellé sodorja a sors, és rá kell jönniük, hogy hibáztak; nem szabadott volna adniuk mások véleményére, és ezt nem csupán a másiknak, hanem mindenekelőtt önmaguknak kell bevallaniuk. Ugyanakkor azt is be kell látnia mindkettőnek, hogy a józannak ható érvek semmibe vétele sem vezethet jóra, és a makulátlan jellemet az átgondolt mérlegelés képessége teszi teljessé, ehhez azonban kikerülhetetlen feltétel az élettapasztalat.

A romantikus történet mögött ezúttal komoly szemléletváltás fedezhető fel. Az utolsó befejezett Jane Austen-regény ugyanis a potenciálisan erkölcsromboló rá- és lebeszélés, valamint a nemesség, különösen a lecsúszott kisnemesek kíméletlen kritikája, akik felsőbbrendűnek tekintik magukat a napóleoni háborúkban már bizonyított tengerészeknél, miközben valójában immár összehasonlíthatatlanul kevesebbet tesznek az ország javáért, mint az öröklött nemesi rang híján lenézett hivatásosok. Talán ezért érzem Austen összes romantikus komédiája közül a legérettebbnek és egyben a legkomolyabbnak, a legkevésbé önfeledtnek a Meggyőző érveket, amitől persze még ugyanolyan élvezetes olvasmány marad, mint a sokszor nevettetőbb elődök, és ugyanolyan együtt érző beleéléssel szurkolhatunk Anne Elloitnak, hogy végre Wentworth kapitány mellett révbe érjen az élete.

Kapcsolódó írások:Julia Barrett: Önteltség és önámítás
Büszkeség és balítélet (BBC mini-sorozat) (DVD)
Büszkeség és balítélet (2005) (DVD)
Pride & Prejudice (Music from the motion picture)

A szerző életrajza