Főkép Bizonyosan nem olvastam volna el ezt a könyvet, ha nem ismerem személyesen az írónőt. Japán érdekel, de sem a női romantikus regények, sem a világháborúsok terén nem vagyok otthon. Így azonban, hogy ismerem ezt a kedves, energiával teli nőt, adtam egy esélyt az első magyarul is megjelent könyvének, és nem bántam meg.
 
Kimura Rei előszeretettel nyúl olyan témákhoz, amik a japán történelem különféle időszakaiból származnak, ám kevéssé közismertek, vagy épp tabunak számítottak a maguk idejében.
Az például, hogy egy nőből kamikaze pilóta legyen a II. világháborúban, gyakorlatilag kizárt, mégis egy ilyen kivételes nőről szól a Japán rózsa. (A kamikazék belerepültek az ellenséges célpontokba, például hadihajókba, önmagukat is felrobbantva ezzel, s tették mindezt a japán szamuráj erkölcsi kódex, a busidó törvényei alapján.)
 
Szajuri egy békés vidéki kisvárosban él, és úgy érzi, hogy más, mint a többi lány, és rá valami különleges vár az életben. Aztán Japán belép a háborúba, ám Pearl Harbor után egyre nehezebb helyzetbe kerül az ország.
Végül Szajuri és barátnője, Reiko Tokióba mennek, hogy megkeressék előbbi öccsét és utóbbi szerelmét. Ápolónőnek állnak egy kórházban, ahol szembesülnek a háború iszonyatával, s hősnőnk hamarosan egyedül marad.

Egyre növekszik benne a gyűlölet az amerikaiak iránt, bosszút esküszik, és végül úgy hozza a sors, hogy magát fiatal fiúnak álcázva bekerül egy légibázisra, ahol kamikaze pilótákat képeznek ki. Ám ott beleszeret a kiképzőtisztbe, akivel aztán együtt indulnak a bevetésre, ahonnan egyikük sem térhet vissza élve…
 
Kimura Rei mindehhez kerekített némi mai kerettörténetet, melyben egy dokumentumfilmes újságírónő rátalál egy idős hölgyre, aki alighanem megegyezik az egyetlen női kamikaze pilótával, akinek létét a hadsereg fél évszázadon át titkolta.
 
Nem állítom, hogy óriási a sztori. Vagy hogy az írónő bármilyen tekintetben kimagaslót írt, vagy olyat, amit eddig nem olvashattunk. A drámai befejezés meg egyenest nem tetszett, bár el tudom képzelni, hogy az ilyesmire fogékony japán lélek értékeli.
A könyvben rengeteg hiba van, stilisztikai, helyesírási, fordítási, és sok ezek közül nem a fordító vagy a szerkesztő lelkén szárad (bár nekik amúgy is hosszú listájuk van…). Például ilyenek, hogy az idős asszonyt hol 84, hol 85 évesnek írják.

Mégis tetszett a könyv, elsősorban és legfőképpen azért, mert emberi történetet mesél el. Ha volt női kamikaze pilóta, ha nem, a háború borzalmas volt, és ezt soha, semmiképp sem szabad elfelejteni. Mint ahogy azt sem, hogy a legszörnyűségesebb időkben is meg lehet maradni embernek, akkor is találhat az ember egy-egy lopott boldog percet, igazi szerelmet.
 
Az is tetszik a könyvben, hogy a japán nézőpontot közvetíti, átjön, hogy legkésőbb a végső vereségig, illetve Hirosima és Nagaszaki atombomba általi elpusztításáig mennyire megvolt a japánokban is a nacionalista büszkeség, hogy működött ott is a propaganda – és végső soron nekik épp úgy volt okuk gyűlölni és félni a maguk ellenségét, mint a másik oldalon állóknak. Az egyszerű, hétköznapi emberek ott is ugyanúgy szívtak, az értelmesebbje (jellemzően a nők) ugyanúgy ellenezték a háborút, és így tovább.
 
Meglehet, Kimura Rei ezen könyve közelebb áll Danielle Steel-hez, mint az Arthur Golden-féle Egy gésa emlékiratai-hoz (én egyiket sem olvastam, de nem hiszem, hogy utóbbi olyan megveszekedett módon mélyen szántó szépirodalom volna), és biztosan létezik ennél szebb romantikus regény, illetve olyan, ami jobban leírja, mi történt a japánokkal a világháborúban. Mégsem rossz könyv ez, vagy ha úgy tetszik, egynek megteszi.