FőképKét nap, azaz negyvennyolc óra. A 2004. március 27-én elhunyt francia író, Robert Merle első regényében bemutatta, mi minden történhet az emberrel ennyi idő alatt. S habár a főhős, Julien Maillat nem azon a bizonyos szombat reggelen született, melyen a történet kezdetét veszi, ez a hétvége mégis joggal tekinthető „az élet” bemutatásának.

1940-et írunk. A második világháború borzalmai teljes valójukban tárulnak elénk. A francia és angol csapatok épp visszavonulót fújnak Dunkerque-nél (ahol egyébként Merle maga is harcolt); töltények és elhagyott harckocsik a néptelen utcákon; az életben maradtak (vagy inkább a holnap halottai?) szállítják szerencsétlenebbül járt társaikat. A pattanásig feszült háborús hangulatban pár perces barátságok szövődnek és szűnnek meg; néhányan a legapróbb vitákat is fegyverrel döntenének el; Julien Maillat pedig cimborái táborához igyekezik a Zuydcoote-i szanatórium mellé. S már ezen az úton is érezhető az, amit ténylegesen sosem mond ki a regény főszereplője, de mindvégig e cél érdekében próbál cselekedni: ember szeretne maradni az embertelenségben.

A regény innentől kezdve követi végig Maillat útját, melynek során megpróbál kilépni a háború értékvesztett káoszából – hol csak szellemileg, hol pedig ténylegesen is. A Zuydcoote-i tábor az egyetlen fix pont ebben az útvesztőben, no meg persze az ottani barátok: a társai felett anyáskodó Alexandre; a nácik érkezéséről mindent leghamarabb megtudó Pierson abbé; valamint a gazdagság vonzásában élő Dhéry. Ők négyen alkotják a tábort. Négy különböző egyéniség, akiket a háború egymáshoz sodort – s akiket végül el is választ majd.

Maillat rengeteg sorskérdésre keres választ a regényben, amelyek alapja a háború szükségességének megkérdőjelezése: tulajdonképp mi végre ölik egymást halomra az emberek; kinek az érdekeit szolgálja, ha ismeretlenek ismeretleneket lőnek és bombáznak le; s egyáltalán vége lesz-e valaha is az effajta öldöklésnek? Konkrét választ persze senki ne várjon, a lényeg legtöbbször már benne van a kérdés feltevésében. De Maillat nem csak háborúról és pusztításról filozofál, mint ahogy a regény sem nevezhető a szokásos értelemben vett „háborús műnek”. Sokkal inkább mondanám egy belső, szellemi csatározásnak, amely főhősünkben játszódik le – s amelynek először még irányítója, ám később már csak szenvedő alanya maga az ember. Mert háborús helyzettől függetlenül is szembe lehet (sőt, szembe kell) néznünk mindazon értékekkel, amelyeket választottunk magunknak – ha másért nem, hát önmagunk jobb megismerése végett. Úgy gondolom, erre a célra is kiválóan alkalmas mű a Két nap az élet. Az olvasó Maillat-val együtt járhatja végig ezt a néhol kétségkívül igen fájdalmas és nehéz utat, ami azonban végül mindenképp megéri a fáradságot.

A történet pedig természetesen nem áll meg a filozofikus kitérők közben sem: menekülés, kétségbeesett kiútkeresés, visszatérés a barátokhoz, pusztulás és pusztítás, de még szerelem is szövődik a náci repülők bombatámadásai között (és alatt). A párbeszédek is hűen tükrözik a válsághelyzetet: többnyire rövid mondatokból állnak – és mégis sokat mondanak. Egy hétvége története, amely tele van izgalommal és fordulatokkal, s mégis egyaránt mély, elgondolkodtató és lebilincselő. Az ember küzd, meghátrál, segít vagy árt, életet ment vagy elvesz, gyűlöl vagy szeret – él vagy a holtak sorsára jut; s az ideje minderre csupán két nap. Azaz negyvennyolc óra.