Főkép

A könyvet író David Gilmour nem azonos a Pink Floyd énekes-gitárosával: ő egy kanadai filmkritikus, író és tévés személyiség.
A Filmklub pedig olvasmányos memoár, mely egyrészt filmekről szól, amiket Gilmour kamasz fiával együtt megnézett, másrészt arról, mit jelent apának, férfinak, kamasznak (ahogy angolul mondják, young adultnak, magyarán majdnem felnőttnek) lenni.
 
Gilmour Jesse nevű, 17 éves fia rettentő rosszul viseli az iskolát. Képtelen rendesen tanulni, odafigyelni, vagy bármi, s végül az apja úgy dönt, kiveszi őt a suliból.
Nem küldi el dolgozni, nem szab meg neki semmit, két dolgot kivéve: nem drogozhat, és heti átlag 3 filmet végig kell néznie vele. Azért a filmek, mert Jesse-t nem igen érdekli semmi a rap-en és a lányokon kívül, de moziba azért el-elmentek együtt korábban is.

Mivel David filmkritikus, aki képben van mind a filmtörténettel, mind a különféle filmes eszközökkel kapcsolatban, úgy tud válogatni, hogy a megnézett filmek a legkülönfélébb módokon adjanak valamit a fiának. Sem Jesse-t, sem az olvasót nem traktálja túlzásba vitt elemzésekkel, ügyesen és okosan csak a legfontosabb momentumokra hívja fel a figyelmet, és ettől az ember nyomban kedvet kap pár tucat film megnézésére.
 
A filmek kapcsán pedig nagyokat lehet beszélgetni, amint azt bárki tudja, aki látott már olyan filmet valakivel együtt, ami mindkettejükre hatott. Ugyanakkor meg Jesse korában valóban inkább az a jellemző, hogy apák és fiúk nem igen tudnak mit kezdeni egymással, inkább az eltávolodás, semmint a barátkozás az általános, így aztán valóban zseniális az ötlet.
És működik is, amint a könyvből megtudhatjuk. De azért ne gondoljon senki holmi rózsaszín, happy dologra. Gilmour a valós életről ír, aminek szerves része, hogy a gyerekek végül a saját lábukra állnak.
 
Persze, lehet mondani, hogy az átlagos magyar ember nem engedheti meg magának (és a gyerekének), amit Gilmour-ék, hiszen nem elég, hogy a Filmklub idejében Jesse nem járt iskolába, és jó ideig dolgozni sem, de az apja is munkanélküli volt jó időn keresztül.
Abba meg nem is érdemes belemenni, így erkölcsi-nevelési vonalon, hogy vajon idehaza hányan állnának úgy ahhoz, ha a gyerekük nem járna suliba, de relatíve sűrűn berúgna, meg káromkodós-keménycsávós rap bandában játszaná az agyát, és nagynéha még drogozna is, mint ahogy David.

A lényeg azonban nem ez, hanem az, hogy igenis lehet hidat építeni ott és akkor, ahol és amikor a hidak általában összeomlanak. Lehet beszélni, beszélgetni, megérteni és megérinteni egymást, adni és kapni, dolgokat, amik sokkal többet jelentenek, mint a pénz, a jólét meg hasonlók.
Uram bocsá’ szeretetet, ami aztán segít az élet nehéz pillanataiban. Azokban, amiken nagyjából mindenki keresztülmegy. Avagy, ahogy David egyik nagynénje mondta: „A kamasz fiúk legalább annyi törődést igényelnek, mint az újszülöttek. Csak nem az anyjuktól, hanem az apjuktól.”
 
Épp ezért a könyv legfőbb erénye számomra az őszintesége. Az író egy pillanatra sem próbálja beadni nekünk, hogy nem elfogult az ő langaléta, esetlen, és balhéktól sem mentes pici fiacskájával.
Ugyanilyen őszinteséggel beszél a nőkről, a szerelmekről. Jesse elég durva mélyrepüléseket produkál egy-egy szakítás kapcsán, szenved, mint a kutya, és az apja nem csak ezt írja le kertelés nélkül, de azt is, hogy ő maga is mennyit szívott már a nők miatt.

Nem szégyelli leírni, hogy milyen csodálatosnak tartja a fiát, meg azt sem, hogy ő maga is sírt már nők előtt, amikor azok kitépték a szívét. És nem játssza meg a nagymenőt vagy a bölcs, érett férfit, elmeséli szépen rendjén, hogy az ilyen pokoljárások rohadt sokáig tudnak tartani, akármilyen korban, de azt is, hogy aztán végül csak véget érnek, és eljön az idő, amikor az ember már nem is érti, min szenvedett annyit.
 
Bár önéletrajzi írás, a Filmklub néha izgalmasabb és magával ragadóbb, mint egy regény. Jól olvasható, zömében jól megírt könyv, ami papolás és nagy megfejtések nélkül is sokat mond az életről, meg hogy mit lehet vele kezdeni, az apa-fiú kapcsolatról, meg persze a nőkről is.