Hiroaki Sato: Szamuráj legendák

Eredeti cím: Legends of the samurai

Oldalszám: 435

Ára: 3900 Ft

Hosszasan sorolhatnám a japán és magyar kultúra különbségeit, de inkább arra csodálkozom rá újfent, miként lehetséges, hogy a magyar nemesség és a japán szamurájok ennyire eltérő módon fejlődtek az évszázadok során, ami nem csak a hatalom és a föld birtoklásában, hanem az önmagukkal szemben felállított elvárásokban is tetten érhető.

 

Ott van például az írásbeliség. Miközben nálunk évszázadokon át nem volt divat a gondolatokat és eseményeket papíron megőrizni, addig a szamurájoknál minimális elvárás volt az írástudás.

Ennek köszönhetően a magyar középkorról, a hétköznapi életről még mindig keveset tudunk, s bizony a leírtakat időnként nem árt fenntartásokkal kezelni, hiszen a krónikások gyakran megbízójuk szájíze szerint formálták a történteket.

 

Ellenben a japánoknál bevett szokás volt az írás, sőt, igazából azt tartották nagyra, aki nem csak a fegyverét, hanem a tollát is mesteri módon forgatta. Ez alatt persze nem a kalligráfia tudományát, hanem bizony a költészetet kell érteni.

A Magyar Királyságban nem tudom elképzelni azt a szokást, hogy az uralkodó időről-időre összegyűjtse a nemesei által írt versek legjobbjait, és azokat könyvben megörökítse.

 

S ez még csak egy furcsaság az Amerikában élő Hiroaki Sato által összeválogatott írásokkal kapcsolatban, de korántsem az utolsó.

 

Számomra meglepő módon a kötetben található szövegek közül kifejezetten kevés számol be kardpárbajokról, s a legtöbb esetben vagy egyszerű krónikát olvashatunk (például a Takeda Singen és Ueszugi Kensin hadakozásáról szóló rész), vagy a kortársak-utódok beszámolóit (például „A negyvenhét szamuráj” című írás).

 

Ez utóbbi meglepően részletesen és sokoldalúan foglalkozik ezzel a híres bosszúval, ami talán a legtöbb alkalommal idézett vérontás (még a Ronin című filmben is megemlítik), bár ilyen részletességgel magyarul szerintem még nem olvashattunk róla.

Azt például biztosan kevesen tudják, hogy bár negyvenheten voltak a bosszúállók, csak negyvenhatan kényszerültek rituális öngyilkosságra. Egy valaki másként végezte…

 

Mori Ógai (akinek korábban már jelent meg könyve idehaza) írása pedig az átmeneti kor hangulatát adja vissza, amikor a korábbi sógunátus helyett újra a császár kezébe került a hatalom, s a modernizálódó Japánban egyre kevesebb szerep jutott a szamurájoknak.

 

Úgy gondolom, szükség van/volt ilyen gyűjteményre, amely nem a kardok összecsapásáról, hanem az azokat forgató emberekről mesél, megmutatva miként éltek és gondolkodtak.

Kapcsolódó írások:
Ruth Benedict, Mori Szadahiko: Krizantém és kard – A japán kultúra újrafelfedezése
Keleti művészeti lexikon
Conrad Totman: Japán története
Mijamotó Muszasi–Taira Sigeszuke: A szamuráj útja