Főkép

Mondják, hogy a Láthatatlan szörnyek a Harcosok klubja női verziója, ami 50%-ban igaz, és felerészt baromság, például azért, mert Palahniuk előbb írta, mint utóbbit, ami viszont előbb jelent meg, és lett az íróból sztárt (de legalábbis kultikus szerzőt) csináló David Fincher film alapja.
 
Azt gondolom, bizonyos megközelítésben a provokatív és hányingert keltő részeket, illetve minimalista nyelvezetet előszeretettel használó Palahniuk napjaink egyik legfontosabb írója. Írásait nem lehet egykönnyen sem szépirodalomnak, sem ponyvának nevezni. A bennük foglalt kíméletlen társadalomkritika és látszólag mindent elborító nihilizmus ellenére sem mondaná rá senki, hogy művész, a felsorakoztatott, szélsőségesen szörnyű, undorító és őrült részek miatt, ugyanakkor a popkultúrára, vagy egyáltalán, az olvasó népekre kifejtett hatása óriási (és nem csak a szállóigévé vált és majdan azzá váló fordulatai miatt).
 
Most, hogy már négy könyvét is olvastam, ki merem jelenteni, hogy mindig közel ugyanazokat a trükköket veti be, ugyanúgy kavar, csűr és csavar, mindig ugyanolyan, gyomorforgató, velőt rázó, kiakasztó hatással, sőt, a végén mindig kisül valamiféle üzenet, amit nem csak nem vár az ember a sok undormány után, de amit azok nélkül, ilyen erőteljesen el sem lehetne mondani. Legalábbis Chuck bizonyára így gondolja.
 
Miközben ömleszti magából a súlyos, groteszk, döbbenetes és iszonytató részeket (amiknek a zömét, tetszik vagy sem, a valós, elsősorban pedig az amerikai életből szedi), az olvasó szinte észre sem veszi azt az orvosi szikével, soha meg nem remegő kézzel kivagdosott, írói tetszés és elképzelés szerint összerakott szerkezetet, amivel szinte bármit el tud érni.
 
Körmönfont, sziporkázó intellektusú egy író, és bár megoldást a problémákra nem szokása adni, végül mindig odaír akár csak egyetlen mondatot, amitől az ember csak pislog, két kézzel fogva szédelgő fejét.
Chuck mindig kivisz minket a létezés legszélére, hogy a szakadék fölött lógázó lábbal felismerjük: lám, a szellő milyen kellemes... Valami ilyesmi, vagy még ez sem.
 
A Láthatatlan szörnyek-et kezdetben tehát visszadobták a kiadók, mondván, túl zavarba ejtő, és ha ezt mondták, úgy vadul eufemizáltak. A főszereplő egy Shannon MacFarland nevű csaj, aki jó úton halad afelé, hogy híres szupermodell váljon belőle, csak aztán valaki ellövi az alsó állkapcsát. Így aztán szörnyeteggé válik, akire senki nem mer ránézni, meg persze az állásának is annyi.
 
Palahniuk a legcsúfabb részletekbe menően feltárja előttünk, mit kell egy nőnek kiállnia, hogy sokat foglalkoztatott, mindig szép modell legyen. Ám mindez, meg a divatszakmát és a plasztikai sebészetet, és azokon keresztül a nyugati civilizáció számos árnyoldalát lefestő vonal mégsem fontosabb, mint az, hogy Shannon nem csak örök életére megcsúful, de a manusát és legjobb barátnőjét is elveszti, a szüleire sem számíthat (akik még mindig a jó pár éve AIDS-ben elhunyt, homoszexuális bátyját gyászolják), és így tovább.
 
Viszont a kórházban összeismerkedik egy szupernővel, aki valójában férfi (ha a könyv fülszövege lelövi ezt a poént, én miért ne...), akivel (és Shannon ex-pasijával) aztán bejárnak egy halom nagyvárost, idős milliomosok eladó villáiból lopva a gyógyszereket, amikre nekik is szükségük van, és amiket eladva másra is jut pénzük. És mindeközben egyre több szereplőről derül ki, hogy nem az, mint aminek látszik. A végére meg kapunk egy tipikus palahniuki csavart, ami akkor is nagyot üt, ha ismerjük az írót, mint a rosszpénzt, és számítunk rá.
 
Mindezt apró fejezettöredékekben tárja elénk Chuck, amikkel a divatlapok szerkesztési elvét karikírozza.
Itt is vannak sűrűn visszatérő, szállóigének való húzásai, sorai („Ugorjunk oda, hogy...”, meg a divatfotózást majmoló „Most így meg úgy nézzél. Vaku.”), megismételt mondatai, amik persze totál máshogy hatnak a folyton pörgő cselekmény más-más pontjain. Ez a stílus nagyban emlékeztet Vonnegut-ra, csakhogy Palahniuk nem annyira az abszurd szerencsétlen figurákat komálja, vagyis de, csak szóval ő sokkal extrémebb dolgokat ír, vagy mi... Ami meg Bret Easton Ellis-t juttathatja sokak eszébe. És biztos még sok más írót is fel lehet sorolni hatásként, nem beszélve ilyen-olyan egzisztencialista meg egyéb filozófusokról, mert Palahniuk, amikor a modern létezés határait feszegeti, annak értelméről-értelmetlenségéről is értekezik.
 
A felszínen persze azt kapjuk, hogy ezek az üres fejű, üres életű, kisiklott sorsú emberek, ugye a butaszőke ex-modell, meg a homokos, aki át akarja magát operáltatni, és a pénzért-bármit-klinikák meg is teszik neki ezt, meg a többiek, persze, és nyilván az ún. normális emberek is megkapják a maguk osztását (Palahniuknál senki nem ártatlan, senki nem makulátlan, bűn nélkül való, amivel abba a kakiba dörgöli az olvasó orrát, hogy igenis, k...ra ő tehet arról, amiben van, és nem más), de közben azon elmélkedik, hogy van-e kiút bárki számára, lehet-e bárki, ha nem is mindenáron eredeti, de mondjuk például boldog, vagy igazán szabad, mindattól, amit a társadalom, a szülei és barátai, meg a saját korábbi döntései rá kiszabnak...
 
És miután lesokkolta az olvasót a mindenféle ocsmány résszel, legyen szó bár plasztikai sebészetről, extrém/perverz szexről (homo- és heteroszex terén egyaránt), gyógy- és kábszerekről és így tovább, és lezsibbasztja azok agyát is, akik veszik a mélyebben szántó gondolatokat is – mindezek után odarak valamit a végére, ami „csak úgy” egy elcsépelt izé lenne, de ennyi oldalnyi súly után... hát, nem is tudom.
 
Még annyit, hogy a Pink Hell-ben is tevékeny Kiss Gábor aka kissgz képregényt rajzolt a sztoriból, jót, de angol nyelvűt. Keressen rá, aki akar.