Főkép Sosem mosolyogtam ennyire bájosan mások szenvedésén, mint Tim Burton leleményes magyar fordítású versgyűjteményének olvasásakor.

Már a legszebb Romhányi-fordításokat idéző cím is felkészít minket a versek hőseit önálló világként körülvevő morbid légkörre és az egyedi szereplők hátborzongató helyzetkomikumára, amit a fordító képes volt mindig a magyar nyelv sajátságaihoz igazítani.
 
Burton néhány egyszerű sorban képes együttérzést kelteni a világ leggroteszkebb kisfiúi és kislányai iránt, akiket egytől-egyig megvetnek a környezetében élő felnőttek és gyerekek is.
De ki is szeretné Szervácot, a Szennysrácot, a Múmialányt, a Bámulós lányt vagy a Robotgépgyereket?

Ez egy olyan önéletrajzi ihletésű, filmjeiben is megjelenő motívum, aminek hatásos megjelenítésében már nagy gyakorlatot szerzett.
Ami mégis megkülönbözteti a többi Burton-alkotástól, az éppen a forma újdonsága, és a nyelvi rugalmasságból adódó játékos viszonya az esetlen, csetlő-botló fiúkhoz és lányokhoz.

A furcsa, kicsit síri, kicsit vonzó hangulathoz (melynek pontos angol megfelelője a haláltánc francia elnevezéséből származó macabre volna) sokat hozzátesz, hogy a tőle elválaszthatatlan jegyzetfüzetébe sűrűn rajzol és festeget Burton.

Ezek közül a kis skiccek közül kapunk egy abszurd, elszáradt csokorra valót illusztrációk gyanánt. Kanyargós, idegenségtől zaklatott vonalai illő párjai a normális gyerekek közül kitaszított pálcikafiúk és vasmacskakölykök lelkivilágának.

Sajnos amilyen humorral teli és ötletes a kötet, olyan rövid is. Egy jó fél órába, ha kerül átlapozni a könyvet, és akármennyire tündériek ezek a szokatlan mesék, nem okoznak már olyan maradandó élményt, mint fiatalabb koromban tehették volna.
Ebben pedig sem a könnyedség és a horrorisztikus elemek elegye, sem a megkapó és szeretetteljes illusztrációk nem segítenek.

A furcsaságokat mindig kedvelő gyerekeknek és kiskamaszoknak viszont kiváló fél órát jelenthet, no meg azoknak a Tim Burton-rajongóknak, akik úgyis ráteszik a kezüket a Mester összes művére.