Biztosan törölni akarja, a kiválasztott elemet?
Igen
Nem

Orhan Pamuk: A fehér kastély

Az 1952. június 7-én Isztambulban született Ferit Orhan Pamuk a kritikusok szerint Umberto Eco, Italo Calvino, Gabriel García Márquez és Franz Kafka szintjéhez mérhető tehetség. Azt állítják róla, hogy művészetével hidat teremt a misztikus Kelet és a realista Nyugat, az irodalom és a filozófia, a valóság és a misztikum között. És 2006-tól a Nobel-díjasok klubjához tartozik.

1985-ben jelent meg törökül Beyaz Kale (A fehér kastély) című regénye, mely 1990-ben elnyerte a Független Díj Külföldi Prózának (Independent Award for Foreign Fiction) elismerést. Valahol ez idő tájt kezdett az addigi naturalista író különböző posztmodern technikákkal kísérletezni. Minden azzal kezdődik, hogy Faruk Darvinoglu „levéltári” kutakodásai során egy porlepte láda fenekén valami régi írást talál, ami tulajdonképpen egy török fogságba esett velencei diák naplója. A szerencsés megtaláló először csak saját gyönyörűségére olvasgatja a sorokat, majd kicsivel később úgy dönt, megírja a történetet úgy, mintha ő találta volna ki. És itt kezdődik a tulajdonképpeni regény.

A velencei tudós diák Nápolyba tartó hajóútja során fogságba esik, és mivel nem hajlandó megtagadni hitét, örökös rabszolgaságra ítélik. Egy Konstantinápolyban élő hodzsának ajándékozzák, akivel annyira hasonlítanak egymásra, mintha testvérek lennének. Mindketten vonzódnak a tudományhoz, gyakran olvasnak, különféle elméleteket állítanak fel, elmesélik egymásnak az életüket. Hogy mindez mire jó? Leginkább arra, hogy megpróbáljanak rájönni: mi lehet a különbség a muzulmánok és a keresztények között. Vagy éppenséggel arra keresik a választ: van-e bármiféle lényegi eltérés ember és ember között? Míg ezeken a kérdéseken elmélkednek, tűzijátékot készítenek, álmot fejtenek, jósolnak – egyszóval igyekeznek minél kellemesebben és hasznosabban eltölteni az idejüket. Aztán a szultán megbízza őket egy új hadigépezet megalkotásával. Cirka hat év alatt el is készülnek vele – és a török sereg ismét elindul világhódító útjára.

Lendületük egy lengyelországi fehér kastélynál törik meg, amit az istennek sem tudnak bevenni. Kudarcukért a masinát okolják, és bűnbak gyanánt ki akarják végezni a velenceit. Itt jön a regény nagy fordulata, ami előre vetíti a végkifejletet. Olvasás közben halványan felrémlett bennem a Koldus és királyfi története, de csupán egy villanás volt, semmi több. A mesélés módja kicsit vontatott, a szavak némi fásult beletörődést sugallnak – és ez tökéletesen illik is a mondanivalóhoz. Bár nem ismerem az eredeti könyvet, meg vagyok győződve arról, hogy a kettős fordításnak (törökből angol, angolból magyar) hála valahol valami elveszett, vagy nem kapott akkora hangsúlyt. Lehet, hogy az újrakiadásnál érdemes lenne eredetiből lefordíttatni a könyvet valakivel, aki nem csak hogy törökül tud, de járatos a Pamuk által képviselt irodalmi műfaj(ok)ban. Egy Nobel-díjas szerző csak megérdemel ennyit…


Galgóczi Móni - 2006. október 16.




MEGOSZTÁS
Az oldal tetejére
Kapcsolódó írások
  • Keresés

  • Ajánlott szerzők

  • Napi évfordulók

  • Eseménynaptár

  • Magunkról

  • Legfrissebb anyagaink

    7 nap14 nap21 nap
  • Bejelentkezés

    Jelszó-emlékeztető


      Kérjük, adja meg felhasználónevét, majd ellenőrizze postafiókját!

    • Felhasználónév:
    •  

    Regisztráció

    • Név:
    • E-mail:
    • Felhasználónév:
    • A felhasználónév ékezetes betűt vagy különleges karaktert nem tartalmazhat!
    • Jelszó:
    • Jelszó megismétlése:
    • Kedvenc szerző:
    • Kedvenc műfaj:
    •  
    •  
    A regisztráció egyben feliratkozást jelent a hírlevélre!